Századok – 2008
KÖZLEMÉNYEK - Gulyás László Szabolcs: Középkori mezővárosi foglalkozásneveink forrásértékéről II/437
terén azonban megfigyelhetőek olyan vonások, amelyek más jelleget kölcsönöznek ezeknek a neveknek, még a 15. század elejének személyneveivel szemben is. Ilyen tényező többek között a „dictus" és „filius" típusú elnevezések, illetve az egyelemű nevek nagy aránya, valamint a kézműves nevek ritka felbukkanása. A felbukkanó kézműves nevet viselő személyek tanácsban való reprezentációja is minimális csupán. Ebben a néhány névben egytől egyig latin kifejezést használnak a foglalkozás megjelölésére. A számszerű adatokról később lesz szó. A foglalkozásnevek és a hivatalviselés összefüggéseinek szempontjából a fenti érvek alapján tehát az 1390 előtt felbukkanó személyeket nem vesszük figyelembe. A névanyagot úgy különítjük el, hogy az összes polgárt, aki 1390 után már egyáltalán nem bukkan fel az oklevelekben, az első csoportba soroljuk, a többit pedig a másodikba, még ha fel is bukkan esetleg korábban. így végül 180 olyan polgárt kapunk, aki az első csoportba került, míg 1390 és 1526 között 695 mezővárosi férfi lakosról rendelkezünk adatokkal. Gyorsan hozzátesszük, hogy ez a névanyag sem tekinthető teljesen egységesnek, főként a 15. század elejét tekintve. A korábbi jellemzők háttérbe szorulása ugyanis csak lassan ment végbe. Gyakorlati szempontok azonban mindenképpen indokolttá teszik a nevek ilyen módon történő szétválasztását. A személynevekben szereplő foglalkozásneveknek két típusa van: állhatnak latin formában, illetve vulgáris, többnyire magyar, kifejezéssel. A magyar szavakkal egy csoportba sorolhatók azok a német vezetéknevek, amelyek Szikszó, Gönc és leginkább Telkibánya anyagában fennmaradtak. Nem látjuk okát annak, hogy ezeket kizárjuk a névanyagunkból. Egyrészt számuk a két tucatot sem éri el, másrészt pedig a névadás mechanizmusa nyilvánvaló módon a magyar névadással egyezik meg, azaz a közösségen belül használt nyelven történő névadásról van szó, szemben a csak írásbeliségben használt latinnal. Szinte egyből felötlik az a frappáns gondolat, hogy az oklevél írója magyarul, vagy németül, a településen használt formában közölte a foglalkozásnevet, ha az már megszilárdult névvé változott, ellenben latinul, ha mintegy száraz tényközlésként jegyezte meg, hogy az illető milyen szakmát művelt.3 3 Kénytelenek vagyunk azonban szembesülni azzal a tapasztalattal, hogy az oklevelekben ezzel kapcsolatosan semmilyen törvényszerűséget nem lehet kimutatni. Hogy néhány példát is említsünk: Újhelyen, 1415-ben esik szó Ladislaus arcupar-ról, akit 1420-ban Ladislaus Ilus-nak neveznek.34 Liszkán 1478-ban Valentinus Zabo, tan egyébként korszakolja a családnevek alakulását. Ez alapján a családnevek megjelenését a 14. századtól számítják, végső határnak pedig az 1437. évet tették meg. A családnevek megszilárdulásáról ugyanakkor 1526-ig beszélhetünk, 1. Hajdú M.: Névtan i. m. 324. 33 Ez az álláspont nem ismeretlen a személynévkutatók körében sem, vö. Lévai fí.: Jobbágynevek i. m. 34. Bálint Sándor szerint Szegeden azt a jelenséget, hogy gyakoriak voltak a latin névváltozatok, az okozta, hogy a polgárság a humanista névdivatot próbálta követni (Bálint S.: Tizedlajstrom i. m. 19.). A Hegyalján ez a legkevésbé sem tűnik valószínűnek. Az oklevelekben használt nyelv az írásbeliséggel függ össze, nem pedig a névdivattal. Szóban nyilvánvalóan a magyar, német, vagy más nyelvű vulgáris kifejezést használták az egyes foglalkozások megjelölésére, míg a latin az okleveles gyakorlatban volt használatos. 34 DL 10 412., DL 10 413. és DL 10 880. Az 1420. évi oklevélben szereplő Ilus-t Bándi Zsuzsanna Ilbo-nak olvasta (Bándi Zs.: Pálos kolostorok i. m. 703.). Az oklevél tüzetesebb átnézése alapján látszik, hogy őt az írnok „u" betűje vezette félre. Az „ilus" véleményünk szerint 'íjas' jelentéssel bír.
