Századok – 2008

TÖRTÉNETI IRODALOM - Fülöp Mihály - Vincze Gábor: Vasfüggöny keleten. Iratok a magyar-román kapcsolatokról (1948-1955) (Ism.: L. Balogh Béni) VI/1554

rancsnokságának anyagaiból. Néhány irat Bányai Lászlónak a MOL-ban, illetve a Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltárban található hagyatékából származik. A könyvben szereplő 80 dokumentum közül a legtöbb (17) a vizsgált periódus első évéből, 1948-ból, míg a legkevesebb (4) az utolsó évből, 1955-ből való. A feltűnő aránytalanság valószínűleg a hazai források már említett szegénységével, valamint azzal magyarázható, hogy a bukaresti követség és a kolozsvári Útlevélhivatal jelentései egyre „érdektelenebbekké" váltak az ötvenes évek első felében. Amint a szerzők — más összefüggésben — a bevezető tanulmányban leírják, a jelentéseken kezdetben a valóság szövete még itt-ott átütött. A szorongató félelem, a Securitate által köréjük font gyanakvás, az elhatalmasodó rettegés légköre azonban hamarosan még a bizalmas jelentésekben is elnyomta a magyar diplomatáknak a bukaresti politikával szemben megfogalmazott óvatos, „elvtársi" bírálatát. A kötet címe (Vasfüggöny Keleten) arra utal, hogy 1948 végétől kezdve a román fél egyoldalúan felszámolta a két állam közötti kishatárforgalmat, majd a személyforgalmat is. Magyarország keleti határai mentén 1949 és 1955 között ezáltal egy olyan átjárhatatlan „vasfüggönyt" eresztettek le, amelyre a szerzők szerint sem korábban, sem később nem volt példa, beleértve a nyolcvanas éveket. (A történeti kutatás figyelmét e tény mindeddig elkerülte.) Ez jelentősen meghatározta a magyar kisebbség mindennapjait, közérzetét, és kihatott a két — közös gazdasági, majd katonai szövetségbe tartozó — ország kapcsolatára. A továbbiakban — az ismertető elején feltett kérdésekkel összefüggésben — vegyünk sorra néhány témakört, ízelítőt adva ezzel a kötet dokumentumaiból! Az iratokból egyebek mellett kiderül, hogy a Rákosiékkal folytatott 1949. februári titkos bukaresti tárgyalásukon a bukaresti pártvezetők tagadták, hogy a határzár összefüggésben áll a nemzetiségi, jelesül a „magyar kérdéssel", mindössze belső biztonsági intézkedésnek minősítették azt. Valójában azonban mély bizalmatlanságot tápláltak nemcsak az erdélyi magyarok, de a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) vezetősége iránt is. E bizalmatlanság történelmi gyökerei talán a moszkvai emigráció idejére nyúlnak vissza. Legalábbis erre enged következtetni a forráskiadvány egyik sokatmondó dokumentuma: a bukaresti kommunista vezető, Valter Roman jelentése a Rákosi Mátyással Budapesten, 1954 októberében történt beszélgetéséről (75. sz. dokumentum). Roman szerint Rákosi részletesen kitért az erdélyi kérdésre, megvallva, hogy az „erősen gyötri őt". A magyar pártfőtitkár elmondta: 1944. augusztus 23-a előtt Sztálinnál járt, és felvetette neki, hogy Erdély egy részét vissza kellene adni Magyarországnak. A jelentés szerint Sztálin válasza az volt, hogy a kérdés megoldása attól függ, melyik ország milyen erőfeszítésekre képes a szovjetellenes háborúból való kilépésre. Rákosi ezt követően arról számolt be Romannak, hogy a párizsi békekonferenciát megelőző időszakban is megkísérelte „megoldani" az erdélyi kérdést, mivel „Erdélyben több a magyar, mint a román". Végül azonban megértette, hogy nem lehet felvetni a területi kérdéseket. Roman szerint Rákosi így folytatta: „most azonban, amikor mindkét ország a szocializmus útjára lépett, úgy vélem, hogy a kérdés felvethető és megoldható baráti szellemben", majd „lakosságcseréről, határkiigazításról" beszélt. Mivel a beszélgetés magyar jegyzőkönyve (ha egyáltalán készült ilyen) nem áll rendelkezésünkre, nem tudjuk ellenőrizni, mit is mondott a pártfőtitkár valójában Erdélyről. A kötet bevezetője szerint Roman mindent megtett annak érdekében, hogy viszályt szítson a két pártvezetés között. Ez feltehetően igaz, de az is tény, hogy Emil Bodnara§, a befolyásos román hadügyminiszter 1955. áprilisi látogatásakor Rákosi kénytelen volt a Románnál folytatott beszélgetésen elhangzottak miatt mentegetőzni, kijelentve: „Erdély kérdését lezártnak kell tekinteni úgy, ahogy azt megoldották". A Sztálinnal való 1944. augusztus 23-a előtti találkozó tényét ismereteink szerint egyetlen más forrás sem erősíti meg. Csupán annyit tudtunk eddig, hogy a Moszkvában tartózkodó magyar kommunisták területi kérdésekről is tárgyaltak csehszlovák, illetve román elvtársaikkal, és mindegyik fél a maga „nemzeti" álláspontja mellett állt ki. (Vas Zoltán: Viszontagságos életem. Budapest, 1980, Magvető Könyvkiadó, 467-469. o.; Romsics Ignác: A Párizsi békeszerződés. Budapest, 2006, Osiris Könyvkiadó, 31-32. o.) Ezt támasztja alá most Valter Romannak a saját, 1954-es jelentéséhez fűzött, a kötetben is olvasható megjegyzése, miszerint a háború alatt a Kominternben többször beszélgetett a magyarokkal arról, hogyan lehetne megoldani Erdély kérdését. Szerinte Rákosi és Révai akkor úgy vélték, hogy „a megoldás a status quo megtartása lenne, vagyis a bécsi diktátum által meghatározott határok megtartása", míg Nagy Imre más véleményen volt. Az olvasót egyéb meglepetések is érhetik Rákosi Mátyással vagy Gerő Ernővel kapcsolatban. A két magyar vezető a már említett 1949-es pártközi találkozón — a maga módján — határozott hangnemben felvetette az erdélyi magyarság problémáit, és azok sürgős orvoslását kérte ro-