Századok – 2008

MŰHELY - Lackó Miklós: Molnár Erik és a 60-as évek történész-vitája VI/1483

len akkori írása, amely nem utalt 1956-ra —, fölvetette, hogy történetírásunk elhanyagolta a különböző korszakok eszmei-ideológiai jellemzőivel való foglalkozást. Ebben sok igazság volt, a két háború közötti történetírás is csak a 30-as évek vége felé vetette fel a régi korok társadalmában uralkodó, identitást segítő eszmék és ideológiák kutatását. (Áttételesebb formában Hajnal István — főleg az írásbeliség történetéről szóló s technikatörténeti munkáiban —, majd konkrétan Deér József és Váczy Péter.) Ugyanakkor Molnár még élesebben hangsúlyozta, hogy a nemzeti kérdés területén látszólag azonos formák mögött egészen eltérő tartalmak állnak: nincs osztályok feletti haza, az osztálytársadalmakat nem az állandó érdekközösség, hanem „az állandó érdekellentét" jellemzi. Visszatért Sztálin nemzetfogalmára is, még jobban aláhúzva, hogy noha a népek között vannak eltérő vonások a kultúra, a szokások, az erkölcsi felfogások területén, ezek az eltérések nem valamiféle külön lelki alkat megnyilvánulásai; inkább az eltérő osztályok pszichikai sajátosságairól van szó. Azt a korábban már említett, de különösebben nem kifejtett véleményét, hogy a nemzeti tudat a modern viszonyok között különösen alkalmas az osztályellentétek elfedésére, most részletesebben fejtegette, kimondva, hogy a nemzeti tudat minden szocializmus előtti formájában hamis tudat. Ez a feudális viszonyok között a társadalom tagjai — jobbágyok, nemesek — számára nyíltabban átlátható, mint a társadalmi szempontból bonyolultabb kapitalizmusban; az utóbbiban a kizsákmányolás is rejtett. A nemzettudat hamis tudat marad még a fejlett demokráciában is, sőt ott lehet igazán hamis, mert a formális demokrácia rejti el a legjobban az uralkodó osztályok érdekeit szolgáló nemzeti eszme igazi osztálytartalmát. A nemzettudatnak persze, írta Molnár, átmenetileg lehet haladó szerepe, például akkor, amikor a polgárosodó társadalmat külső elnyomás fenyegeti; ez történt nálunk a 18. század végétől a kiegyezésig. Utána azonban változott a helyzet: „Engels véleménye szerint az 1867-es kiegyezés Magyarország nemzeti függetlenségét elegendő mértékben biztosította ahhoz, hogy a belső osztályharc útja szabaddá váljék". Ezzel a haladó jelleg Molnár számára mindjárt az ellentétére változott. Ugyanez történik, írta Molnár, ha például egy burzsoá ország egy erősebb burzsoá ország segélyével tartja fönn magát: a nemzeti eszme elveszíti pozitív jellegét. (E megállapítás mögé, noha egészen más körülményekről volt szó, Molnár akár a szovjet-magyar viszonyt is gondolhatta.) A feudalizmusban, írta, gyökeresen más volt a helyzet. A már említetteken túl, ebben az írásában Molnár jobban részletezte a magyarországi közösségtudat alakulását. Szerinte a 13. század második felétől a vallási alapon nyugvó közösségtudat a nemesi nemzet, illetve a nemesi haza tudatává alakult. A török támadások idején a nemesség ezt az ideológiát igyekezett beplántálni a jobbágyságba is - nem sok sikerrel (lásd a Dózsa-felkelést). A jobbágyság a közös haza gondolatát még a 16. században sem fogadta el. A rendi felkelések idején azonban gyakran már „nemzeti" jelszavak is megjelentek. A nemzeti-hazafias ideológia továbbfejlődött, de voltaképpen csak annyi történt, hogy a nemesség átmenetileg már a nemzet etnikai fogalmát is terjeszteni igyekezett, amit a dolgozók, megcsalatottságukban, sok helyen úr-ellenes „hazafisággá" alakítottak. Az osztályharcos népi hazafiság eszméje sokáig fennmaradt, de mint ideál,