Századok – 2008
TANULMÁNYOK - Varga Szabolcs: Az 1527. évi horvát-szlavón kettős „királyválasztás" története V/1075
ezért erre a posztra igyekezett mindig legmegbízhatóbb hívei közül választani valakit. A bán befolyását az is növelte, hogy hivatallal járó katonasága mellett ő rendelkezett a tartományban mozgósítható hadak felett is. A horvát-dalmát bán kinevezésének módja azonban jól mutatja, hogy személyében nem a horvát érdekek udvari képviselőjét, hanem a magyar király megbízottját kell látnunk. Az uralkodó őt saját akaratából, tetszőleges időre nevezte ki (durante beneplacito), és ebben a döntésében nem korlátozhatta senki. A kinevezés az udvarban történt szóban, és az uralkodó legfeljebb tanácsa jelenlevő tagjainak véleményét kérte ki választása előtt.57 Az már a magyar király belátását mutatja, hogy erre a posztra — érthetően — igyekezett mindig a horvát arisztokrácia tagjai közül választani, mert így egy helyismerettel rendelkező ember került oda, aki saját magánbirtokait is a hatalom szolgálatába állította. Az országgyűlés által a 15. századtól kezdve mind gyakrabban követelt egyetlen megkötés abban állt, hogy az uralkodó a legfontosabb stratégiai posztokra (horvát-dalmát bán, szlavón bán, erdélyi vajda, temesi ispán), és várak kapitányainak csak a magyar nemesség tagjai közül nevezhette ki híveit.58 Ebbe a körbe — természetesen — a horvát nemesség is beletartozott, (ugyanügy, miként a szlavón, erdélyi vagy az áttelepülő szerb előkelők is), és hangsúlyozni kell, hogy a horvát nemesség (uniuersitas regni nobilium) egyben a Szent Koronát megtestesítő közösségnek is a tagja (membrum) volt,5 9 és a horvát bán méltóságánál fogva egyben a magyar politikai elithez is tartozott. A magyar nemesség tehát jogi kategória volt, így mindenki, aki bejutott ebbe a társadalmi rétegbe, nemzetiségétől függetlenül lett státusát tekintve ennek a csoportnak a tagja. Ezért joggal vallhatta magát például 1447-ben Frangepán (horvátul Frankopan) Márton az ország hű tagjának.6 0 köthető birtokok szépen kimutathatóak. Engel Pál: Honor, vár, ispánság. Tanulmányok az Anjou-királyság kormányzati rendszeréről. Századok 116. (1982) 880-922., ill. újra kiadva: Uő: Honor, vár, ispánság. Válogatott tanulmányok i. m. 101-162. 5' Ez történt az erdélyi vajda kinevezésekor is. Vö. Jakó Zsigmond: Az erdélyi vajdák kinevezéséről. Levéltári Közlemények 63. (1992) 74. 58 Mátyás 1471. III. decretuma 6.tc. „Továbbá, hogy ugy a királynak, mint a báróknak és országunk minden más nemesének végvidéki várait, tudniillik a felső és alsó részeken, vagy a sziavon-, Dalmát- és Horvátországban levőket (arra alkalmas és méltó) magyaroknak és nem idegeneknek őrizetére kell bízni." Magyar Törvénytár (Corpus Juris Hungarici) 1000-1526. évi törvényczikkek. Szerk. Márkus Dezső. Bp. 1899. (a továbbiakban CJH 1899.) 361. Az 1490. július 31-én kötött farkashidai egyezményben is kikötötték, hogy az erdélyi vajda és székely ispán, a temesi és a pozsonyi ispán, a szlavón, dalmát, horvát bán, a szörényi, jajcai, nándorfehérvári bán, a határ menti várak kapitányai, és a királyi városok kapitányainak tisztségét csak magyarok kaphassák meg: „non aliis, quam hungaris, pro officiolatu dare et conferre valeamus, bene meritis." Bak M. János: Königtum und Stände in Ungarn im 14.-16. Jahrhundert. (Quellen und Studien zur Geschichte des Östlichen Europa VI.) Wiesbaden 1973. 153. 59 Ennek érzékeltetésére egy beszédes adat. 1490-ben II. Ulászló király székesfehérvári koronázásán Corvin János vitte a koronát, Beriszló Bertalan pedig a keresztet, magát az aktust laki Thúz Osvát zágrábi püspök végezte a fölötte rangban álló főpapok akadályoztatása miatt. Margalits Ede: Horvát történelmi repertórium. I. Bp. 1900. 262., 651. A királykoronázási ceremóniákra legújabban 1. Pálffy Géza: Koronázási lakomák a 15-17. századi Magyarországon. Az önálló magyar királyi udvar asztali ceremóniarendjének kora újkori továbbéléséről és a politikai elit hatalmi reprezentációjáról. Századok 138. (2004: 5.) 1005-1101. 60 Mályusz Elemér: A magyar rendi állam Hunyadi korában. Bp. 1958. 99.
