Századok – 2007
TANULMÁNYOK - Zsoldos Attila: Az 1267. évi dekrétum és politikatörténeti háttere (IV. Béla és Ifjabb István király viszályának utolsó fejezete) IV/803
818 ZSOLDOS ATTILA esetleg István eleve ezt ajánlotta, de szülei csak 1266-ra fogadták el a javaslatot. Apja halála után István kétségkívül késznek mutatkozott arra, hogy a múlt sebeinek felszaggatása nélkül vegye át a teljes ország kormányzatát, s ez inkább a második feltételezés mellett szólna, biztosat mondani azonban e kérdésben további adatok híján aligha lenne helyes. A béke helyreállta után eljött az ideje a háborúban érdemeket szerzettek jutalmazásának. István ifjabb király nagy számban állíttatta ki a magukat kitüntető hívei számára — olykor ugyanazon személynek több alkalommal is — adományleveleit;100 egy győztes hadjáratot követően mi sem természetesebb ennél. Jóval szerényebb mértékben ugyan, de István felesége, Erzsébet szintén kivette a részét a jutalmazásból.101 Azt, hogy a másik oldalon hasonló jelenséget nem tapasztalunk, ugyancsak magától értetődőnek tekinthetnénk, hiszen a háború IV Béla vereségével ért véget. Az a jól ismert tény azonban, hogy IV Béla más, nem kevésbé jelentős katonai kudarcai után — mint amilyen például a tatárjárás idején a Sajó mellett vívott muhi csata vagy az 1260. évi morvamezei ütközet volt — rendszerint mégis csak talált okot az arra érdemesnek bizonyult hívei megjutalmazására,102 arra int, érdemes közelebbről szemügyre venni az öreg király 1265 utáni okleveleit, jóllehet egyetlen olyat sem találunk közöttük — ezt mindjárt előrebocsáthatjuk —, mely kifejezetten utalna a fiával, Istvánnal vívott háborúra. Lehetnek azonban az oklevelekben olyan utalások, amelyek bizonyossá (vagy legalább valószínűvé) teszik, hogy az adományos a belháború idején tett viszonzásra érdemes szolgálatokat a királynak. Önmagában abban például, hogy IV Béla Gabrianus fiainak, Simonnak és Synkének adományozta az örökös nélkül meghalt Fényes nevű zalai várjobbágy hét ekényi földjét, semmi feltűnő nincsen, még az adomány indokául a testvérek „országunk különféle hadjárataiban" (in diversis expedicionibus regni nostri) tanúsított hűségét felemlegető formula semmitmondása sem számít szokatlannak, csakhogy az oklevél — mely 1265. április 16-án kelt — azt is elárulja, hogy Simon és Synke annak a Benedek aradi prépostnak a familiárisai (servientes magistri Benedicti prepositi Orodiensis),103 aki István ifjabb király alkancellárja' volt mindaddig, amíg az előző év őszén át nem állt IV Béla oldalára.104 Aligha lehet kétséges tehát, hogy Simon és Synke megadományozásának valódi 100 L. pl. 1265: ÁÚO XI. 544-548.; 1266: CD IV/3. 346-347., 345.; 1267: CD IV/3. 407-409., DL 632., ÁÚO VIII. 173-175., MES I. 544-545., RA II/l. 36.; 1268: UB I. 347., Oklevéltár a gróf Csáky család történetéhez I. Oklevelek 1229-1449. Bp. 1919. 10-11., HO VIII. 113-114., HO VI. 153-155., HO VIII. 110-113., ÁÚO VIII. 196-200., RA II/2-3. 36-37.; 1269: Erdélyi okmánytár. Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez I-II. Bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel regesztákban közzéteszi Jakó Zsigmond. Bp. 1997-2004. (a továbbiakban: EO) I. 218-219., Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen I-VII. Bearb. von Franz Zimmermann, Carl Werner et al. Hermanstadt 1892-1991. (a továbbiakban: UGDS) I. 1Ö5., HO VÎIL 118-119., ÁÚO VIII. 238-239., RA II/2-3. 79. stb., vö. még Szűcs J.: Az utolsó Árpádok i. m. 123. 101 1265: CD VI/2. 391-392.; 1271: Zala I. 57-60.; 1272: ÁÚO III. 275-276.; 1274: CD V/2. 217. 102 L. pl. 1243: CDES II. 80-81., 83.; 1249: CD IV/2. 49-52.; 1250: RA 1/2. 277-281.; 1251: CDCr IV 468-470.; 1261: ÁÚO VIII. 1-3., RA 1/3. 388.; 1263: UB I. 296., HO VII. 87-89.; 1264: CD IV/3. 185-188. 103 1265: HO VI. 130-132. 104 Vö. Zsoldos A.: Az ifjabb király országa i. m. 254-255.
