Századok – 2007

TÖRTÉNETI IRODALOM - Bánkiné Molnár Erzsébet: A jászkun autonómia (Ism.: Homoki-Nagy Mária) III/783

786 TÖRTÉNETI IRODALOM bágy-parasztság körében. Bánkiné Molnár Erzsébet szerint a „rendetlen adásvételek" gondot okoztak. Ez a késő rendi magyar magánjog más területein is kimutatható. A sokszor csak elidegenítésnek nevezett birtokváltozás során nem mindig lehetett megállapítani, hogy tényleges adásvétel, azaz tulajdon átruházás következett-e be vagy zálogba adás történt? A megyei törvényszékek magánjogi anyagát kutatva, a 18-19. század során gyakran azért pereskedtek a felek, mert az egyik azt állította, hogy őse csak zálogba adta a birtokot, miközben a vevő vagy örökösei adásvételről beszéltek. A formai feltételek és az elővételi jog megléte mellett a szerző által bemutatott példák azt is bizonyítják, hogy a jászkunok körében az országos szokásjog körében élő más alapnormák is érvényesültek, így többek között az a Werbőczy által is rögzített szabály, hogy csak a szükséges és a menthető okból történő elidegenítés az érvényes. Ez a norma a késő rendiség körében úgy módosult, hogy minden ingatlan elidegenítését indokolni kellett, nemcsak a nemesi birtok esetében, de a polgárok és a jobbágy-parasztok körében is. Ugyanígy megtalálható a „nil juris" záradék a társadalom minden rétegénél. Ezt szintén a nemesi jogból vették át. A szerzőnek a zálogról hozott példái szintén azt jelzik, hogy az országos szokásjog szabályai érvényesültek. E körben különösen érdemes lenne megvizsgálni a zálogba adás idejét. Werbőczy a nemesi jogban a legfeljebb 32 évre történő zálogba adást tartotta érvényesnek. Ezt a fennmaradt zálogszerződések is bizonyítják. Ugyanakkor a visszaváltás később is megtörténhetett. A szerző szerint a jászkunok körében „a bírói gyakorlat a 32 év visszaperlési határidőt igazolja, olykor még ezen túl is próbálkoztak az unokák." A nemesi jogban ez az általános. Kérdés az, hogy a jászkunok körében a 32 évet meghaladóan a bíróság érvényesítette-e az elévülési időt vagy sem? Erre az idézett esetek kapcsán nem kapunk választ, inkább a nemesi jogban érvényesülő gyakorlatot követték a jászkunok is. A jászkunok körében élő öröklési szabályok elemzése külön tanulmányt érdemelne, ám a monográfiában szereplő példák is azt jelzik, hogy a sajátos öröklési szabályok mellett az országos szokásjog normái is megtalálhatók. Nem tagadom, hogy Bánkiné Molnár Erzsébet monográfiájának különösen azokat a fejezeteit olvastam nagy érdeklődéssel, ahol a jászkunok szokásjogára történt utalás. A szokásjog által meghatározott magánjogi rendszerünk késő rendi történetének teljes megismeréséhez minden olyan tanulmány, monográfia fontos, ahol a nemesi jog mellett a társadalom más rendjeinek, csoportjainak szokásjogát megismerhetjük. Hiszen a Werbőczy által rögzített szokásjog nemcsak a nemesség körében érvényesült, másrészt ezt a nemesi magánjogi rendszert kiegészítették azok a partikuláris normák, melyek éppen a kiváltságos kerületek, így a jászkunok körében jelentkeztek, vagy amelyeket a jobbágy-parasztság mindennapjainak elemzésével tárhatunk fel. Mindezekre tekintettel is szükséges és hasznos a szerző ezen monográfiája. Ugyanakkor nem hagyható megjegyzés nélkül, hogy néhány bosszantó hiba maradt a szövegben. Amikor a szerző a történeti bevezetőben a jászok és kunok nemzetségi társadalmát jellemzi, akkor több helyen a nemzetségfőt „a nagycsalád fejévé" teszi, holott a nemzetségfő a több nagycsaládból álló nemzetség feje volt. A szerző többször utal arra, hogy a jászkunok körében élő jogi normákat kodifikálták, azonban ezt hol „nádori statútumnak", hol a kerületi gyűlésnek tulajdonítja. A kodifikáció azonban egy teljes jogágat átfogó, ellentmondásoktól mentes, jövőbe mutató törvényalkotást jelent. Ez semmi esetre sem valósult meg a 18-19. század folyamán a jászkunok körében. Természetesen statútumban rögzítették, összegyűjtötték az alapvető szokásjogi szabályokat, de törvénykönyvet e területen nem alkottak. Bizonyos magánjogi fogalmak alkalmazása sem teljesen pontos a monográfiában. Az öröklési szabályok kapcsán a szerző egyenlőségjelet tesz a „caducitas és a magszakadás" között, holott a caducitas a nemzetség kihalását jelenti, míg a magszakadás a fiú örökös hiányát, s ekkor a nemzetség nő tagjai még élhetnek. A jászok, kunok sajátos öröklési szabályai miatt különösen fontos e két fogalom elkülönítése. Talán a magánjog történetével foglalkozó kutató aggályoskodásának tűnik, amikor megjegyzem, hogy a jászok és kunok körében talán nem teljesen pontos a „fiúsítás" kifejezés használata, hiszen annak Károly Róbert uralkodása óta nagyon pontosan kialakított törvényi szabályai voltak, melyeket a jászok, kunok körében a monográfia megjegyzései alapján nem leltem fel. Nem vitatom, hogy a nők öröklési joga sajátosan alakult a Jászkun Kerületben, de ezt a fiúsítással nem azonosítanám. A Jászkun autonómiáról készült monográfia a további kutatásokra is ösztönző hatással lehet, s nemcsak a történészeknek, de a magánjogtörténettel foglalkozók számára is új inspirációt adhat a 18-19. századi színes, magánjogi szokásrendszer további elemzésére. Homoki-Nagy Mária