Századok – 2007

TÖRTÉNETI IRODALOM - Ágoston, Magdolna: Velikoknyazseszkaja Pecsaty 1497 g. K isztorii formirovanyija russzkoj goszudarsztvennoj szimvoliki (Ism.: Szili Sándor) III/781

782 TÖRTÉNETI IRODALOM dolna sokat köszönhet a szintén Szombathelyen élő orosz történésznek, Dmitrij Szemusinnak, aki meghonosította a digitalizált forrásanyag komputeres feldolgozásának technikáját a honi ruszisztikában. A pecséteken látható ábrázolások és feliratok számítógépes felnagyítása szabad szemmel alig észlelhető, de tipológiai szempontból fontos nüanszok megfigyelését tette lehetővé, amire korábban nem nyílt lehetőség. A könyv összehasonlító kultúrtörténeti aspektusokból is tárgyalja a problémakört. Ágoston Magdolna művének jelentőségét növeli, hogy először tette közzé III. Iván 1479-es aranybullájának, valamint III. Iván által a fiai számára kibocsátott 1504-es adománylevélen függő vörös viaszból készített kettős pecsét színes fotóját, illetve annak feliratait és ábrázolásait. Szintén Ágoston munkája tekinthető III. Iván 1497-es vörös viaszos kettős függőpecsétje, valamint III. Iván két fia, Vaszilij és Jurij között 1504. június 16-án megkötött egyezmény pergamenjét hitelesítő vörös viaszos kettős függőpecséten elhelyezett feliratok és ábrázolások legpontosabb publikációjának. Az első két fejezetet követően, melyek III. Iván nyolc különböző típusba sorolt fennmaradt pecsétjeinek számbavételét és eddigi kiadásaik bemutatását, illetve a témakörre vonatkozó szakirodalom kritikai áttekintését tartalmazzák, következik III. Iván vörös viaszos pecsétjeinek a Régi Iratok Oroszországi Állami Levéltárában őrzött, jelen állapotuk szerinti aprólékos leírása. Ez a fejezet lehetőséget nyújt arra, hogy összevessük a szerző olvasatát a konkurens interpretációkkal, és egyúttal megteremti a következő oldalakon levezetett okfejtés bázisát. Ágoston megállapítja, hogy III. Iván vörös viaszba nyomott pecsétjei közül — a közhiedelemmel ellentétben — nem kilenc, csupán négy lelhető fel napjainkban (három jó állapotban, egy töredékesen). A többi közül egy még a 19. században elveszett, egyet tévesen tulajdonítottak III. Ivánnak (valójában a fia, III. Vaszilij pecsétje), egy pedig annyira elporladt, hogy lehetetlen azonosítani. A negyedik fejezet az 1497-es vörös viaszos függőpecsét kialakulásának történetét rekonstruálja. A felirat és a lovas ábrázolás jellege alapján a szerző arra a következtetésre jut, hogy a prototípus az 1479-es aranybulla volt, amely méreteit megnövelték, a hátoldalát pedig megváltoztatták. A vörös viaszos kettős függőpecsét számára két nyomólapot (matricát) csináltak, az elsőt 1493 elején. A metszet igen jó minőségben készült el, és valószínűleg külföldi mesterember kézügyességét dicséri. Az 1497-es pecsét mindkét oldalán körfelirat formájában végigfutó uralkodói titulus valamennyi cím- és területi elemének paleográfiai, filológiai, történeti vizsgálata alkotja az egész mű leghosszabb fejezetét, az összterjedelem mintegy harmadát. III. Iván új titulatúrája abban a kifejlett formájában, ahogyan az 1497-es pecséten olvasható, Ágoston álláspontja szerint 1493-ban jelent meg, és a nagyfejedelem halálig, 1505-ig maradt forgalomban. Létrejötte a német-római birodalommal kiépített diplomáciai kapcsolatok közvetlen következménye, s ebben a minőségében erőteljes nyugati hatást tükröz. (A keleti szláv kultúrkörben hagyományosnak tekintett uralkodói címekhez a nyugati gyakorlatból átvett tükörfordítások kapcsolódnak.) Tatár relációban nem is használták. Azon országokkal fenntartott levelezésben, melyek a birodalomépítő orosz uralkodót a királyokénál nagyobb hatalommal rendelkező koronás főként ismerték el (pl. Dánia), a titulust kiegészítették a „cár" (császár) szóval. A formai szempontból egyre ünnepélyesebb és mind becsvágyóbb, némely komponensében a valóságot túlreprezentáló orosz nagyfejedelmi titulatúra a balkáni uralkodók gyakorlatával szemben teljességgel nélkülözte a bizánci tradíció elemeit. A hatodik fejezet az előlapon látható sárkányölő lovas vitéz mint jelkép értelmezésének történetével foglalkozik. E kérdéskör kapcsán Ágoston nem jut új következtetésekre. Megfigyelései alátámasztják és kiegészítik Nyikolaj Lihacsov valamint Valentyin Janyin idevonatkozó kutatási eredményeit. Eszerint a nyugat-európai hercegi és grófi pecsétek lovas ábrázolásai halicsi és volhíniai közvetítéssel hatottak a keleti szláv szfragisztikai gyakorlatra, ahol a 12. század végétől a pecsét tulajdonosának vagy a pénzérme kibocsátójának védőszentjét ábrázolták lovas harcosként. A kardot vagy kopját kezében tartó lovag alakját a 14. századtól a 18. századig a mindenkori uralkodó személyével azonosították. Sárkány (mint a sátán szimbóluma) először Dmitrij „Donszkoj' pénzeire került, ahol egy álló alakkal viaskodott, s csak a 14. század végétől kezdett mind gyakrabban feltünedezni mint a lovas harcos ellenfele. Ez utóbbi kompozíció III. Iván korában állandósult. 1730-ban a birodalmi jelképekről kiadott császári rendelet azonosította elsőként a fehér paripán ülő kopjás vitézt a nyugat-európai heraldikában „Sárkányölő Szent Györgyként" ismert alakkal, és csupán 1808-tól terjedt el a tévhit, hogy ezt a szimbólumot Jurij Dolgorukij fejedelem adományozta címer gyanánt Moszkvának a város 1147-es „alapításakor".