Századok – 2007
TÖRTÉNETI IRODALOM - Hoffmann, Jürgen: Vita Adalberti. Frühere Textüberlieferungen der Lebensgeschichte Adalberts von Prag. (Ism.: Bagi Dániel) II/517
518 TÖRTÉNETI IRODALOM Jürgen Hoffmann Fried nyomán kezdett komolyabb kutatásokba a Vita prior ügyében. Munkája egyrészről mestermű, hiszen — a szakma minden szabályát betartva — feldolgozta és kiadta a Vita priort, mégpedig az említett aacheni kézirat alapján. Monográfiájának első része csak a kézirat történetével foglalkozik. A könyv következő részében lépésről lépésre vetette össze az általa vizsgált kézirat szövegét a Vita prior Karwasihska-féle kiadásának textusával, ahol kifogástalan precizitással, egészen az igekötőkig hatolva, szembesítette egymással a két szöveget. A könyv utolsó részeként a Vita prior új, kritikai kiadását olvashatjuk, illetve a szerző által elkészített német nyelvű fordítást. Még egyszer le kell szögezni: a kézirat feldolgozása, a szöveg editálása nem hagy semmi kifogásolnivalót maga után. Kétségesebb azonban a szöveg keletkezéstörténetével kapcsolatos következtetés, amelyre szerzőnk jutott. Szerinte a Vita priornak nem volt Itáliában elkészült archetypusa, sem egy, még Rómában keletkezett közvetlen másolata, amelyekből az egész népes kéziratcsalád leszármazott — miként Karwasinska vélte —, hanem az egész Adalbert-kultusz Aachenban keletkezett, s onnan terjedt el Európa-szerte. Mindemellett ugyancsak nehezen emészthető meg a könyv szemlélete, amely mintha még mindig a berlini fal árnyékában született volna. Hoffmann szerint van „Westforschung" és „Ostforschung", mely utóbbi ugyan felfigyelt az aacheni levéltárban rejtőző kincsre, szentelt is neki tanulmányokat, de nem tudta (tán a „keleti" emberek természetükből fakadó luxuriára és/vagy negligenciára való hajlama miatt?) kellőképp értékelni. Ez már önmagában is bántó, különösen úgy, hogy a szerző által mesterséges falak közé zárt közép-európai (s nem kelet-európai!) Adalbert-kutatás mindig is egységes egésznek tekintette a prágai püspök életrajzainak kérdését és irodalmát. Másrészt sértő a 2001-ben elhunyt Jadwiga Karwasinska emlékével szemben is, aki a 20. század ötvenes éveitől kezdve szinte haláláig foglalkozott Szent Adalbert életrajzaival, és több évtizedes kutatómunka után ki is adta őket. Természetesen Hoffmann — ugyanúgy, ahogy Fried — nem ismeri az általa orientálisnak minősített kutatás eredményeit. Hogy ez őt minősíti-e, vagy a „Kelet népét", az persze más kérdés, a lényeg viszont az, hogy ebből fakad a könyv — szerintünk — legnagyobb hiányossága: a körülmények figyelembevételének teljes elmaradása. Ha részletesebb vizsgálatnak kívánjuk alávetni az ismertetett könyvben megfogalmazott állításokat, akkor érdemes abból kiindulni, amit Deér József hajdanán oly találóan jegyzett meg III. Ottó császár és a magyar történelem kapcsolatát boncolgató munkájában: a probléma egyrészről forráskritikai, másrészről történetszemléleti jellegű. Ami a forrá^problémákat illeti, a kéziratokat a kutatás — Jadwiga Karwasinska nyomán — három nagy csoportra osztja: az Alpokon túli, alapvetően közép-európai kéziratokra (A), az úgynevezett aventinusi kéziratcsoportra, amely az Itáliában keletkezett szövegleszármazásokat foglalja magába (B), valamint a Montecassinóban őrzött, úgynevezett Redactio Cassinianára (C). A kéziratok leszármazásrendjének tisztázása ugyancsak Jadwiga Karwasinskának köszönhető. Már 1958-ban megállapította, hogy az elveszett, általa X-szel jelölt, archetypushoz leginkább a B, azaz az itáliai kéziratcsoport áll a legközelebb. Ezek hatottak az Alpokon túli (A) kéziratokra, illetve a Monte Cassinóban meglelt C kéziratcsoportra. Karwasinska úgy vélte, hogy az Aventinuson keletkezett archetypusról rögtön készült egy másolat, melyet maga III. Ottó császár vitt magával Gnieznóba. Ezt a megállapítását a kutatás a későbbiekben annyiban módosította, amennyiben a mára már elveszett kézirat Közép-Európába kerülését nem a császárnak, hanem a Vita prior szellemi társszerzőjének is tekinthető Radim-Gaudentiusnak tulajdonítja, aki — e feltételezések szerint — Gniezno leendő érsekeként személyesen vitte el oda Rómából a kéziratot. Feltehető, hogy a Vita Adalbertinek ez a példánya úgy járt, mint Szent Adalbert gnieznói relikviái: 1038-ban a Gnieznót feldúló cseh csapatok magukkal vitték Prágába, ahol a 12. század elején még meg kellett lennie, mert Prágai Cosmas maga említi, hogy a Szent Adalbertről szóló információkat a püspök iníójában olvasta. Ami Fried és a nyomdokaiban haladó Jürgen Hoffmann elképzeléseit illeti, természetesen nem lehet kizárni, sőt, nagyon valószínű, hogy az Aachenban 1200 körül keletkezett kézirat igen közel áll az archetypushoz. Ez egyébként is nehezen eldönthető kérdés egy ilyen sok példányban fennmaradt kéziratállomány esetében. Jadwiga Karwasinska egyébként nem csak hogy ismerte ezt a kéziratot, hanem helyesen el is tudta helyezni a Vita prior manuscriptumainak nagy családjában, amit maga Jürgen Hoffmann kutatásai is igazoltak (111. o.). Nyilvánvaló, hogy Adalbert kultusza igen gyorsan elterjedt Európában, s kultuszának egyik fő terjesztője maga III. Ottó volt, aki természetesen az Alpokon túl is. mindent megtett Adalbert emléke ápolásának érdekében.
