Századok – 2007
TÖRTÉNETI IRODALOM - Honvári János: Magyarország gazdaságtörténete Trianontól a rendszerváltásig (Ism.: Romány Pál) I/266
268 TÖRTÉNETI IRODALOM tott testületének, a Nyers Rezső, a KB gazdaságpolitikai titkára vezette Államgazdasági (később: Gazdaságpolitikai) Bizottság irányításával megkezdődtek. Ennek az előkészítő, kezdeményező munkának a kötet közel 30 oldal terjedelmet szentel (713-740. o.) - méltán, hiszen a szervezés, a hazai és nemzetközi egyeztetés és a tanulságok napjainkban is hasznosítható tapasztalatokkal szolgálnak. Az új gazdasági mechanizmus — ahogyan a reform elgondolásokat 1966 után hivatalosan nevezték — a gazdasági módszerek megváltoztatását foglalta össze. Kevesebb tervszámot, több piaci szabadságot, a nemzetközi áru- és pénzviszonyok jobb érvényesülését hirdette meg a gazdaságpolitika, de a társadalmi célrendszer átalakításával csínján bánt. Amikor ez is bekövetkezett, akkor állt elő a teljes fordulat a gazdaságban is. A rejtőző folyamatok a felszínre kerültek. A „második", majd a „harmadik" gazdaság körvonala egyre jobban kirajzolódtak, s egyre több teret nyert a személyes anyagi érdekeltség. A jogszabályokban a korábbi tiltó, korlátozó előírások helyére a megengedő, sőt az ösztönző gazdasági intézkedések lépnek. Honvári gondosan sorakoztatja a háború utáni évtizedek adatait és mélyebb elemzések helyett — talán az amúgy is hatalmas terjedelemre való tekintettel — többnyire olvasójára bízza a számok értékelését. A gazdaságtörténeti leírások nem nélkülözik a nemzetközi kitekintéseket és összehasonlításokat sem. Szembesülhetünk például azzal, hogy miközben a 20-as évek elején nálunk az egy főre jutó cukorfogyasztás az évi 10 kg-ot sem érte el, addig a Monarchia volt társországai, tartományai közül Ausztriában 20,8 kg, Csehszlovákiában 28,6 kg volt az évi fogyasztás. A magyar fogyasztásnak megközelítően a felét az akkor egymilliós Budapest könyvelhette el, és a hétmilliós többségé volt a másik fele. (50. o.) Ebbe a „vidéki többségbe" tartozott akkor — többek között — 600 ezer gazdasági cseléd, részes földművelő, valamint 500-500 ezer gazdasági munkás, napszámos is. A békerendszerek kialakítása sohasem egyszerű, közegyetértéssel találkozó művelet - nem volt az 1919-1920-ban, majd 1945-1946-ban sem. A Monarchia utódállamainak mai regionális különbségeit hosszasan lehetne sorolni. Az eltérések — a gazdaság, a műveltség stb. terén — nem csupán az aktuális helyzetet, hanem az idáig vezető történelmi utat, sőt az egyes régiók adottságait is megmutatják. A gazdaságtörténész elősegítheti ennek bizonyítását, s konkrét adatokkal, szemléletes ábrákkal támaszthatja alá okfejtését. Honvári ezt teszi könyve nagy részében. Vitatható megállapítások, következtetések persze előfordulnak a szerző elemzéseiben. Egyik ilyen az „illegitim Kádár-kormány" emlegetése (515., 531. o.) Vajon meddig volt „illegitim" a kormány? Két hétig vagy két évtizedig? Amikor a Helsinki Egyezményt aláírta, vagy az ENSZ-ben beszélt, hogyan tehette? Nem ugyanúgy, azzal a kézfogással és aláírással került tisztségébe mint elődei - és majd több utóda is? Hogyan mikor állapítható meg a különbség a pártütő, a lázadó vagy a népfelkelő között? A kérdésekre nem a gazdaságtörténet keretében lehet válaszolni, a könyv viszont tankönyv is, indokolt ezért a minősítő jelzőket megválogatni, indokolni. Ilyen méretű történeti munka esetében indokoltnak látszik a kézirat előzetes vitája. Honvári is utal az előszóban ennek hasznos voltára. De még több haszonnal járhat az immár megjelent könyv vitája, amelyben akár az egykori szereplők, állami, banki vagy vállalati vezetők szólhatnak — a hézagos levéltári forrásokra utalt kutatók mellett — a gazdaságtörténeti folyamatokról, „titkokról". A Magyar Tudományos Akadémia Agrártörténeti és Faluszociológiai Bizottsága készséggel vállalkozna — feltehetően más akadémiai bizottságok részvételével — a könyv, illetve a tárgyalt korszak gazdaságtörténeti vitájára. Honvári János munkájának új kiadásához bizonyára figyelemre méltó tanácsokkal, ajánlásokkal járulhat hozzá egy közös megbeszélés. Ezenkívül talán ahhoz is, hogy ráirányítsa a figyelmet — akár csak átmenetileg — a gazdasági-műszaki élet „szürke" szereplőire. Magyarországon — hagyományosan — méltatlanul mellőzöttek a reálértelmiség kiválóságai jeles alkotói. Mintha megfeledkeznének róla — vagy szégyellik talán? — hogy például Dobó István nem csupán Eger hős védője, hanem Felső-Magyarország ismert bortermelője és -kereskedője volt, kiváló lengyel kapcsolatait is jórészt ennek köszönhette. Az ipar, a közlekedés, az építészet vagy az agrárgazdaság értékteremtőinek tevékenységével a szakirodalom is alig foglalkozik. Sok országban alapítványok, emlékhelyek, elnevezések őrzik emléküket. Hazánkban — ismert okok következtében — legfeljebb néhány felsőoktatási intézmény elnevezésében jelenik meg a más országokban bevett gyakorlat. így ismert ma is például Kandó Kálmán vagy Bánki Donát neve. Mennyien vannak azonban azok a külföldön is számon tartott magyar feltalálók, híd- és vasúttervezők, növény- és állat-genetikusok, közgazdászok, akiknek életéről, teljesítményéről is alig tudunk valamit. Az ország pedig gazdaságából él, azt gyarapítva tud többet fordítani mindarra, amivel a társadalom jólétét, az állam tekintélyét növelni képes lehet.
