Századok – 2007

TÖRTÉNETI IRODALOM - Tóth Imre: A nyugat-magyarországi kérdés 1922-1939. Diplomácia és helyi politika a két háború között (Ism.: Fiziker Róbert) I/260

262 TÖRTÉNETI IRODALOM „második nyugat-magyarországi felkelés" azonban kudarcra volt ítélve és a magyar kormány is gyorsan elhatárolódott a történtektől. Szintén a helyzet konszolidációját jelezte, hogy felmerült Burgenland területének közigazgatási felosztása Alsó-Ausztria és Stájerország között. 1923-tól kezdve világossá vált, hogy sem Budapestnek, sem Bécsnek nem érdeke, hogy Burgenland miatt élezze a feszültséget. A két kormány kölcsönös jegyzékekben nyilvánította ki szándékát megegyezéses politika folytatására, és elkötelezték magukat amellett, hogy ki-ki a saját területén próbálja mérsékelni a területi vitákat provokáló csoportokat és személyeket. A Bécs és Budapest közötti gondolati rokonság és politikai érdekazonosság ugyanis nagyobb súllyal esett latba, mint egy bizonytalan területszerző manőver. A két állam kapcsolatát találóan jellemzi az Új Nemzedék 1923. január 21-i cikke, mely szerint „feltámadásunk útján a szövetségest sem a Holdban, hanem a szomszédban kell keresnünk". (Időközben, az 1922-es nemzetgyűlési választásokon Klebelsberg Kunó belügyminiszterrel szemben Sopronban a szociáldemokraták jelöltje szerzett mandátumot, ily módon Kozma Miklós szavaival „erkölcsileg elcsúfítva" a népszavazás eredményét. Ennek okaként Klebelsbergnek a soproni kérdésben korábban tanúsított nem kellőképpen határozott magatartása, a szociáldemokraták kiállása Sopron magyarságáért, illetve a párt viszonylagos helybeli elfogadottsága is szerepet játszott.) A nyugat-magyarországi kérdés a konszolidáció vázolt jelei ellenére sem került teljesen nyugvópontra. Ausztria etnikai és történeti argumentumokkal és a gazdasági racionalitás indokaival felfegyverkezve nehezményezte, hogy Sopron hiánya jelentősen megnehezíti az Észak- és Dél-Burgenland közötti közlekedési, kommunikációs és logisztikai kapcsolatok fenntartását. Ezért 1924 tavaszáig heves osztrák propaganda volt érzékelhető Sopron visszaszerzéséért, és csak 1925 áprilisában született végleges döntés, ám Kismarton csupán a „tartományi kormány székhelye" (Sitz der Landesregierung) s nem tartományi főváros (Landeshauptstadt) lett. A tartományi kormány épületének alapkőletételét a népszavazás ötödik évfordulójára időzítették. Magyar részről — a történelmi jogok felemlegetésén és morális vádaskodásokon alapuló érveléssel — a zavaros helyzet fenntartását a kialakult status quo megváltoztatására szerették volna felhasználni. Sopron még 1926-ban is sürgette a kormányt, hogy vesse fel a revízió kérdését, mert „Sopron mindaddig életképtelen, míg a környező területeket vissza nem csatolják". A „keleti Elzász-Lotharingia" (vagy másképp „az Ostmark Elzásza") osztrák oldalán csak a Szent István napi egyházi rendezvények tartották ébren az egykori magyar állam emlékezetét. A tartomány pártjai és parlamenti képviselői közösen léptek fel Bécsben a nacionalista színezetet kapó burgenlandi gazdasági, társadalmi és szociális problémák mielőbbi orvoslása érdekében. Ugyanakkor a burgenlandiság érzése nem eredményezte az osztrák öntudat kifejlődését. Az olasz-magyar kapcsolatok élénkülése, Mussolini kiállása a trianoni határok felülvizsgálata mellett, illetve az osztrák belpolitika súlyos válsága és a Rothermere-akció kapcsán ismét diplomáciai jelentőséget kapott Burgenland ügye, bár a status quo és a res judicatá-nak tekintett kérdés megítélése alapvetően nem változott. A hivatalos viszonyt nem befolyásolták hátrányosan Ausztria belső zavarai. Sokak szemében a somfalvi krízis és a nyugati irányú magyar revíziós tervek feléledése mégis összekapcsolódott, s a lakosság körében is csökkent a szimpátia Ausztria iránt. Sőt a keszthelyi gazdasági akadémia hallgatói budapesti legitimista körök támogatásával a Burgenlandba való betörés esélyeit mérlegelték. Cikkek és követjelentések foglalkoztak a magyar kisebbség helyzetével, majd 1927 őszén nyilatkozatháború alakult ki a térséggel kapcsolatban. Bár a Magyarság „a magyar szent korona egyik legszebb darabjának" nevezte az elszakított nyugat-magyarországi területeket, a kormány diszkrét mentegetőzései megértő elnézésre találtak Bécsben. Mivel Rothermere a nyugati megyék visszacsatolását nem tűzte zászlajára, Szombathely képviselőtestülete levélben hívta fel a lord figyelmét a térségre. Csak a tiszteletére állított soproni obeliszk avatása alkalmából sikerült kihúzni a lordból egy kevésbé árnyalt és Ausztriában joggal sérelmezett mondatot. Sopronban 1927-ben 32 utcát neveztek el burgenlandi volt magyar községekről, röplapok kritizálták az osztrák igazgatást. Osztrák részről a probléma misztifikálása belső politikai játszmák eszközévé vált, és a határvidéken élők indulatai sem csillapodtak. Előbb Paul Löbe, a Reichstag elnöke beszélt Burgenland és a Német Birodalom szellemi összetartozásáról és a magyar revíziós törekvések jogtalanságáról, majd Bethlen a soproni Hűségkapu avatásán „az igazság napjának felragyogását" várva kifejtette: „Semmiről sem mondtunk le, csak Sopront és vidékét szereztük vissza". A miniszterelnök ezzel a beszéddel a sajtó és a területvédő jobboldal igényeit akarta kielégíteni, és beszéde egyúttal a határmenti lakosság megnyugtatását is szolgálta.