Századok – 2007
KÖZLEMÉNYEK - Herger Csabáné: A summum jus patronatus a 19. századi Magyarországon VI/1515
A SUMMUM JUS PATRONATUS A 19. SZÁZADI MAGYARORSZÁGON 1523 esetében ez nem lehetséges. Ezért határozottan elzárkózott attól, hogy a kormányzat egyházi ügyekben intézkedjék. Lonovics az illetékes miniszter feljogosítását vallási hovatartozása szempontjából is problémásnak találta. Véleménye szerint a francia konkordátum megnyugtató módon szabályozta a kérdést, amikor „előre látván, hogy az első consul nem lehet mindig katholikus, fenntartotta magának ez esetben, hogy püspöknevezés iránt intézkedhessek." Méltánytalannak tartotta, hogy „egy protestáns miniszter azon jogot is gyakorolja, mely egyedül apostoli királyainkat illeti." Gróf Batthyányi Lajos miniszterelnök a katolikus főrendeket azzal próbálta megnyugtatni, hogy e rendelkezések csakis az eddigi rendet viszik tovább, tehát „ő Felségének az illető miniszter elő fogja terjeszteni vallásos ügyekben a dolgokat s ő Felsége bölcsessége szerint az előterjesztést elfogja fogadni, vagy nem, amint tetszik és így in ultima instantia csak egyre megy a dolog."33 A kormányzat célja ezzel a rendelkezéssel valójában az volt, hogy az államot a király távollétében a befolyásuk alatt álló nádor kormányozza, és (az ún. „nádori cikkelyek" hagyományát követve)34 a legfelsőbb elhatározásokat a miniszterek az ő kezéből kapják meg. Az országgyűlési tárgyalásokkal egy időben, március 20-án a püspöki kar a prímás pozsonyi palotájában gyűlt össze. Tanácskozásuk elsődleges célja az volt, hogy az 1790. évi XXIII. törvénycikk értelmében a katolikus egyház irányában gyakorolt jogokat az uralkodó magának tartsa fenn. Emlékiratukban megfogalmazott véleményük szerint e személyes, másra át nem ruházható jogok visszaszállnak az egyházra abban az esetben, ha a király nem gyakorolja azokat. Hám János mint rangidős püspök a kinevezések eszközlésére, az egyházi alapok és alapítványok kezelésére és az iskolák igazgatására egyházi és világi személyekből álló vegyes bizottság felállítását kérte a királyhoz intézett feliratában március 21-én.35 Az 1790. évi XXVI. törvénycikk 10-12.§-aira hivatkozva ezt — az uralkodó legfőbb felügyeleti jogának épségben tartása mellett — önkormányzati formában akarták megvalósítani. Mindez szerintük csupán azt eredményezte volna, hogy a legfőbb kegyúri jogot az uralkodó nem a minisztérium, hanem a bizottság által gyakorolja, ha már személyesen nem él vele. A feudális eredetű, és az egyház által hallgatólagosan vagy kifejezetten elismert jogintézményt ezzel tudatosan egyházi eredetű jogként kezdték el értelmezni, amelybe ezért az állam nem szólhat bele. Ahogy Csizmadia Andor hangsúlyozza: „a magyar törvények hosszú sora tanúskodik ennek ellenkezőjéről, a főpapi reakció azonban a feudális korban élvezett befolyásának és javainak konzerválása érdekében nem általlott" e jognak a magyar jogfejlődéssel ellentétes jelleget tulajdonítani.36 Lukács Lajos viszont ennél árnyaltabban fogalmaz, amikor az okokat keresi: véleménye szerint a püspöki kar kevésbé tartotta veszélyes-33 Az utolsó rendi gyűlésen elhangzott egyházi tárgyú hozzászólásokat közli: Zeller Árpád: A magyar egyházpolitika 1847-1894. Bp. 1894. 81S5. 34 1485. évi X. te. 35 A kérelmet közli: Monumenta Catholica pro Independentia Potestatis Ecclesiasticae ab Imperio Civil. Ed. Augustinus de Roskoványi. Pest 1856. 362-366.: Nr. 715. 36 Csizmadia Andor: Az állam és az egyház kapcsolatai 1848/49-ben. Világosság (1981: 8-9. sz.) 505. és Andics Erzsébet: Az egyházi reakció 1848-49-ben. Bp. 1949. 17-18.
