Századok – 2007

TÖRTÉNETI IRODALOM - Ther, Philipp: In der Mitte der Gesellschaft. Operntheater in Zentraleuropa 1815-1914. (Ism.: Gergely András) V/1338

TÖRTÉNETI IRODALOM 1343 tése, a produkciók színvonalának biztosítása egyre több újonnan kialakuló értelmiségi szakszerűséget követelt meg, összetévesszük a színháztörténetben használt polgárosodás folyamatával. Utóbbit a szerző nem is tartja használhatónak, ahogy maga fogalmaz: „dekonstruálja". Bizonyítékául szolgál a 19. századi közép-európai színház- és operatörténet általa gazdagon dokumentált anyaga, amely jelzi a polgárság színházesztétikai programjának megvalósíthatatlanságát, esztétikai bizonytalanságait. A régi századforduló zenei és színházi-operai modernizmusát pedig akként értelmezi, hogy ott polgárok fordultak szembe a bizonytalan, válságba forduló polgári értékvilággal - vagyis a „polgári kultúrüzem" mind nyilvánvalóbbá váló deficitjeivel. Richard Strauss és Janacek operái ezért is szakítottak a harmónia szabályaival, s ezért kísérleteztek új ritmikával. A szerző megjegyzi, hogy a tulajdonképpeni zenei forradalom a hangszeres zenében, éspedig Schönberggel és Sztravinszkijjal zajlott le, s ez már csak annyiban függ össze az operatörténettel, hogy az új zenei műfajokkal nem lehetett egész estén át lekötni a közönséget - s ez mutatja, hogy az összművészet (Gesamtkunst) ideálja felett végleg eljárt az idő. (A magunk részéről hozzátennők, hogy ezt látszik igazolni: Bartók is csak egyfelvonásosakat írt, azokat is csak pályája elején.) De — visszatérve az operajátszás virágkorába — ismételten hangsúlyozza a szerző, hogy az opera a maga idején nem a magaskultúra, hanem inkább a popkultúra része volt. Egy-egy város színházlátogató közönségének minden tagja néhány este múltán már láthatta az új darabot, hiszen tömeges volt az olcsó állóhelyek száma. Az előadás-szériák alapján a legsikeresebb előadásoknak milliós nézőszámai becsülhetők - a film, a mozi előtt az operának nem volt, nem lehetett konkurenciája. Az opera európai, ha úgy tetszik „internacionális" műfaj. A kulturális transzfer révén a műsortól az előadásokig egyre több volt Európa-szerte a hasonlóság - egy európai utazó szilárd kulturális támpontra talált akármelyik „provinciális" operaházban. Ugyanakkor a műfaj történetében nacionalizálódás is végbement. Vonatkozik ez az operajátszás nyelvére, az operák tartalmi és zenei elemeire, végül pedig a helyben született operai produkciók pártfogására, bemutatóira. A történelem „nemzeti látószöge" szerkezetében ugyanakkor annyira hasonló volt, hogy a cseh vagy a lengyel közönség is saját legendás múltjának asszociációit idézhette fel pl. Wagner germán mitológiai tárgyú operáinál. Ther részletesen kitér Wagner történelemfelfogásának bemutatására, s hangsúlyozza, hogy Wagner beleillik a nemzeti operaszerzők Smetana-Moniuszko-Erkel vonulatába. A „nemzeti opera" lett a győztes, a nagy vesztesnek pedig az „olasz" opera és operajátszás tekinthető, amelyet immár nem az opera ideáltípusának tartottak, hanem az egyik nemzeti operaként fogadtak el. Mindez azonban nem vezetett „civilizációs összeütközésekhez", ellenkezőleg, az opera műfaji követelményei folytán a nemzeti operajátszások végeredményben Európa európaizálódásához vezettek - mind a folyamat térbeli, mind civilizatorikus dimenzióit tekintve. „Európa kulturális topográfiáját 1815 és 1914 között már nem az olasz és a francia hagyományos központok határozták meg, hanem ennek kialakításában a periféria is közreműködött, amikor is a periféria fogalma túl statikus ahhoz, hogy az új és a régi operaországok közötti kölcsönhatásokat jelezhessük." (417.) Zenetörténet, színháztörténet, művelődéstörténet és társadalomtörténet szempontjainak együttes alkalmazása már egyetlen operaház történetének megírásakor sem lenne könnyű - nagy elismerés illetheti tehát a szerzőt, amikor mindezt három közép-európai régióban, három nyelvben és kultúrában vizsgálódva érvényesítette. Eredményeit, főbb megállapításait ismertetésünkben próbáltuk kiemelni - melyekkel egyet is értünk. Nagyon fontos hangsúlyoznunk, hogy az alapjában művelődéstörténetiként besorolható monográfiának fontos historiográfiai hozadéka a Mitteleuropa-kévdés újragondolása: az 1980-as évekig oly eleven vita Közép-Európa fogalmáról, amely az 1990-es években a „visegrádi országok" csoportjával nyert pragmatikus konkretizációt, most új konceptuális keretet kap. Philipp Ther szerint e régióba beletartoznak a német területek, s e tágabb alapú művelődéstörténeti vizsgálatok éppenséggel segítenek cáfolni a német hegemóniájú Közép-Európáról, az egyoldalú német kultúrbefolyásról szóló régi, manapság már elhallgatott, ám nem cáfolt tételeket. A Ther által kialakított és a könyvben sikeresen működtetett Zentraleuropa fogalmat persze még további munkák sorában kell tesztelni - s ehhez már magyar kutatók is hozzájárulhatnak. A könyv magyar olvasójában persze felmerül, hogy miért nem a budapesti operaház került (miért nem került a budapesti operaház is) a tárgyaltak közé? A válasz nyilvánvaló: nyelvi okokból. A magyar operatörténetnek ugyanis magyar nyelvű irodalma is alig van, a világnyelveken pedig jószerével magunk sem tudnánk mit ajánlani. Sürgős feladat tehát a magyar operatörténet megírása és világnyelveken való közzététele. (Ther könyvének néhány magyar utalása ezért menthetőén pontat-