Századok – 2007

TÖRTÉNETI IRODALOM - Ther, Philipp: In der Mitte der Gesellschaft. Operntheater in Zentraleuropa 1815-1914. (Ism.: Gergely András) V/1338

1340 TÖRTÉNETI IRODALOM 1848 előtt a drezdai opera karmestere volt, már első zenés színházi próbálkozásaival „nemzeti operát" kívánt teremteni, s a forradalom idején pogramot készített arra, hogy maguk a művészek hogyan vehetnék kézbe az operaház irányítását. E tervezet jellemzésére sem használhatjuk a „demokratikus" terminust, arról volt szó ugyanis abban, hogy az értelmiségi elit diktálná a műsorpolitikát, „nevelné" a közönséget — a schilleri eszmények jegyében. 1849-ben Wagner, aki részt vett a forradalomban, Svájcba menekült — de néhány év múlva művei diadalt arattak a drezdai színpadon. 1862 óta játszották ott újra Wagner darabjait, amelyek fenomenális sikerének okát Ther abban látja, hogy Wagnerben a német nemzeti opera megteremtőjét ünnepelték. Mind témái, mind zenéje, hangszerelése, színpadi megjelenítése a germán előidőket idézte. A színpadra állítás hangsúlyozottan realisztikus volt, a néző a „történelmi valóságot" látta maga előtt a színpadon. A germán mitológiáról szóló Wagner-daraboknak nagyobb hatása volt a német történeti tudatra, mint a történetírásnak. A drezdai opera a bécsi kongresszus utáni időkben még csak olasz operákat játszott. Néhány évtized alatt végbement az opera nacionalizálódása. Az áttörés az 1860-as években következett be, részint Wagner operáival, részint az európai repertoár német nyelven történő éneklésével. A folyamat az 1880-as években érte el tetőpontját. A következő évtizedekben egy kiváló karmester, Ernst von Schuh biztosította a drezdai opera színvonalát, s azt, hogy lépést tartson az európai trendekkel. A repertoár az európai operairodalom újabb termékeivel gyarapodott, köztük cseh és lengyel operákkal. Schuh színpadra vitte Richard Strauss műveit, amelyek már nem történeti tablókat jelenítettek meg, hanem a századforduló emberének szorongásait, lelki problémáit állították a középpontba, s zenéjében ennek megfelelően már kezdték felbontani a dúr-moll tonalitást. A századforduló változó kulturális igényeire jellemző, hogy Strauss új operái Drezdában óriási sikert arattak. A közönség dermedten és kimerülten, izgatottan és elszörnyedve adta át magát az új zenének és színpadi látványosságnak — és nemcsak a modern zene vagy az emberi lélek mélységei iránt már Freud előtt érdeklő elit köreiben — a Salomét például a háromszázezres Drezdában ötvenezer ember látta! A zeneileg könnyebben élvezhető következő művet, a Rózsalovagot pedig mintegy százezer ember nézte meg... Még érdekesebb, hogy sem Wagner a maga korában újszerű zenéje, sem Richard Straussé, nem váltott ki tiltakozó akciókat a zeneileg vagy politikailag konzervatív polgárság körében. Ezzel a ténnyel is azt a megállapítását erősíti meg a szerző, hogy nem annyira polgárosodás (Verbürgerlichung) ment végbe, mert a (drezdai, szászországi) polgárság tudomásul vette, hogy a színház nem az övé, nem az ő ügye, hanem inkább az udvar kiszorítása (Enthofung) jelzett kifejezésével jellemezhető a folyamat, vagyis a színházi szakma intellektualizálódott, értelmiségi szakmunkává vált, amelybe a kívülállóknak nem lehetett olyan könnyen beleszólniuk — a színházi értelmiség megteremtette magának ezt az autonómiát — amelyet persze nem utolsó sorban a polgárság támogatásától való függetlenség, az állami szubvenció biztosított. Egészen más képet mutat a lembergi operajátszás története. Itt egy főúri mecénás, a dúsgazdag, magányos Stanislaw Skarbek gróf alapított, saját vagyona feláldozásával, előbb színházépítő részvénytársaságot, majd amikor a hatalmas színházkomplexum (étteremmel, kávézóval, üzletekkel) 1843-ban felépült, maga állt igazgatóként a színház élére. Ha kellett, saját vagyonából fedezte a deficitet - egészen 1848-ban bekövetkezett haláláig. Lengyel prózai színházat és lengyel nyelvű operajátszást akart teremteni, lengyel operákkal, európai színvonalon, s mindez lényegében sikerült is neki. (A hatóságok német nyelvű előadásokra is kötelezték.) A terv azonban túlméretezettnek bizonyult. Az ötvenezer lakosú városban csak a többség volt lengyel, a színházlátogatók száma (az analfabétákat, szegényeket, gyermekeket stb. leszámítva) nem lehetett több ötezernél - a Skarbek-színház ezerötszáz fős befogadóképessége pedig a legnagyobbak között volt Közép-Európában. 1849 után a hatóságok is korlátozták a lengyel nyelvű előadásokat, majd 1860, a részleges liberalizálódás után a lengyel nemesség részvénytársasági alapon kézbe vette a színház finanszírozását és irányítását. Nemesi színház jött tehát létre, elvileg a nemzeti célok szolgálatában, a gyakorlatban sokszor a könnyű műfajokat engedve a színpadra. Az állandó deficit és az irányítási gondok színházi háborúkat váltottak ki, amelyek a sajtóban; kritikusok, igazgatók és igazgatójelöltek között zajlottak. Egyetlen közös céljukat, a német nyelvű közönség híján amúgy is csak tengődő német színház bezárását 1872-ben el tudták érni, de a birtokos nemesség reprezentatív igényei és a kisnemesség-értelmiség közötti viták folytatódtak. Néhány évig az utóbbi csoport kerekedett felül. 1880-ban az uralkodó, Ferenc József is meglátogatta a tiszteletére rendezett előadást (apjával, Ferenc Károllyal ellentétben eleve nem kedvelte a színházat), és idő előtti távozásával juttatta kifejezésre, hogy nem tetszik neki a díszelőadás lengyel nemzeti tematika-