Századok – 2007

TÖRTÉNETI IRODALOM - Ther, Philipp: In der Mitte der Gesellschaft. Operntheater in Zentraleuropa 1815-1914. (Ism.: Gergely András) V/1338

TÖRTÉNETI IRODALOM 1339 való felzárkózásban. A szerző műve elején leszögezi, hogy ne az opera 21. századi társadalmi jelentőségére gondoljunk, amikor az előadásokat már csak egy vékony értelmiségi elitréteg tekinti meg. A 19. század operaházai tömeges látogatottságúak voltak, társadalmi különbség nélküli általános érdeklődés középpontjában állottak. A cím továbbá operaszínházat mond, mivel a 19. században még kevés olyan „ház" volt, amely kizárólag operai előadásokat játszott. Rendszerint egy prózai társulattal közösen működtették és igazgatták, és az ének nyelve többnyire megegyezett a prózai színpad nyelvével. A címbe kerülhetett volna az épületre való utalást elkerülő opera, operajátszás is, a szerző azonban nagy súlyt helyez az épületek létrejöttének, üzemeltetésének bemutatására, a nézőtér megtervezésére, az épületek szimbolikus jelentőségére. Végül pedig a német nyelvben megszokott Mitteleuropa kifejezés helyett a Zentraleuropát használja, mert szerinte a Mitteleuropa többnyire a Németország nélküli Közép-Európát jelöli, amely szóhasználattal a német kulturális és politikai befolyás képe idéződik fel. Az angolból visszafordított Zentraleuropa pedig semleges kifejezés, a Németországgal együtt értett cseh-lengyel-magyar területeket fogja össze. Nem annyira magyarázgatni kívántuk a címet, mint inkább már értelmezésével is jelezni, hogy Philipp Ther precíz fogalomhasználattal, ha kell, új kategóriák bevezetésével dolgozik, és sokszor megkérdőjelezi a régebbi tipológiai beidegződéseket. A témaválasztás jelentőségét már a mű első mondata kijelöli: „A 19. századnak az opera volt a nagy kulturális intézménye." Az operaházak a nagyvárosok középpontjában álltak, itt valósult meg a sokat emlegetett „összművészet", a művészeti ágak (dráma, festészet, zene, ének, tánc, színjátszás, költészet) egyesítése, együttes esztétikai hatása. A városok egymással vetélkedtek, hogy operaházat teremtsenek - ugyanakkor ezek az intézmények kivétel nélkül ráfizetésesek voltak, állandó anyagi gondokkal küszködtek. A társadalom valamennyi rétege látogatta az operát, amely nemcsak a szórakozás vagy a művelődés, lelki épülés színtere volt, hanem társadalmi találkozóhely, a „látni és láttatni" egyik legfontosabb korabeli színtere. „Előadás" folyt a nézőtéren is, ahol a 19. század végéig a színpadi produkció közben sem volt teljes sötétség, nem volt csönd és egyöntetű színpad felé fordulás. Az opera nem tartozott a magas kultúrához, ezért és népszerűsége folytán a legalkalmasabbnak látszott arra, hogy a színház Schiller óta sokat emlegetett nevelő funkcióját, majd konkrétan nemzetteremtő küldetését megvalósítsa. Az „összművészet" (Gesamtkunst) arra lett volna hivatott, hogy legalább a kultúra síkján homogenizálja, harmonizálja a társadalmat, neveljen és közös ideálokat nyújtson. Az elitek e próbálkozása nyilvánvalóan nem sikerült, nem sikerülhetett, mivel e feladat megvalósítására végül is nem voltak képesek. Annál nagyobb sikerrel járt az opera nacionalizálása: nemzeti nyelven énekelték a repertoárt, tematikusán és zenéjében megszületett a nemzeti opera. „Az operának központi szerepe volt a nemzet megkonstruálásában." (18.) Lélektani előfeltétele volt, hogy a színházlátogatás sokak számára különleges, sőt kulcsélménynek tekinthető, amelyre egész életükben emlékeztek.(37.) Az opera ugyanakkor a politika, a hatalom érdeklődésének is középpontjában állt. Maga az udvari reprezentáció is áthelyeződött az operába. A két-, olykor háromezer személyes hatalmas színházépületek közbiztonsági és politikai kihívást jelentettek a hatalom számára. Az előadások által kiváltott emóciók társadalmi-politikai erővé transzformálódtak. A színpadi kórusok dalait „civil" énekkarok százai tanulták meg a kottákból, az együttes éneklés (egy-egy nagy ünnepségnél akár tízezer fő) a társadalom összetartozását, a nemzet erejét sugározta. Egy operaház „élete" - a színpadi sztárok és magánéletük, botrányaik, a rendezések, a bemutatók, a repertoár - a városi társadalmak egészét foglalkoztatták. Az opera volt bizonyos mértékig a korszak pop-kultúrája. A munka legnagyobb terjedelmű középső része egymás után három 19. századi közép-európai operaszínház történetének elemzése, amelyek egyúttal tipológiai példaként is szolgálnak: a drezdai opera, legalábbis indulásakor, az udvari színház modellje, a lembergi (Lvov) lengyel teátrum a nemesi színház jellegzetes példája, a prágai cseh nemzeti játékszín pedig a polgári színház megvalósulása. A drezdai színház, mind az első, mind a leégése után 1878-ban létrejött második Semper-Opera udvari színháznak indult, a dinasztikus reprezentáció színtere volt. A finanszírozást előbb az uralkodó, utóbb a szász kormány biztosította. Az udvar befolyása fokozatosan csökkent, részint, mivel az uralkodók egyre kevésbé érdeklődtek a színház iránt, részint, mivel a színház fokozatosan professzionalizálódott. Vezetését nem láthatta el egy, az udvartartás hierarchiájába illeszkedő személy, irányításához a művészethez, gazdasági menedzseléshez értő emberekre volt szükség. A szerző szerint ez a folyamat nem írható le a polgárosodás kategóriájával, hanem inkább az udvar kiszorítása (Enthofung) kifejezését tartja használandónak. Richard Wagner, aki