Századok – 2007

TÖRTÉNETI IRODALOM - Mészáros Kálmán: II. Rákóczi Ferenc tábornokai és brigadérosai. A kuruc katonai felső vezetés létrejötte és hierarchiája 1703-1711. (Ism.: Bánkúti Imre) V/1325

TÖRTÉNETI IRODALOM 1327 nyező volt a fent említetteken kívül, amelyek meghatározták lehetőségeit, sőt mondhatni, kényszerítették bizonyos elvek betartására. A tábornoki kinevezéseknél nem a katonai képzettség és tehetség volt az elsődleges szempont, hanem a rendi társadalom szemlélete és értékrendje következtében a származás. Emlékirataiban Rákóczi is elmondja, hogy a hozzá csatlakozó főnemesek tábornoki rangot igényeltek maguknak, és miután ő maga is ragaszkodott a rendi társadalom normáinak betartásához, tábornagy és altábornagy csak főnemes lehetett a kuruc hadseregben, így lett pl. néhány nappal csatlakozása után generális, majd pár hónap múlva altábornagy Károlyi Sándor - minden katonai képzettség, sőt ismeret nélkül. Ugyanakkor a nem főnemesi származású, de tényleg képzett katona, Bottyán János mindvégig megmaradt a legalsó tábornoki rangfokozaton (generális-főstrázsamester). Volt azonban egy kivétel is: Nagyszegi Gábor, aki jobbágyszármazású volt, soha nemeslevelet nem szerzett, de a császári hadseregben alezredesi rangra emelkedett és ilyenként állt Rákóczi mellé, szolgálatát mint Érsekújvár utolsó kuruc parancsnoka, generális-főstrázsamesterként (vezérőrnagy) fejezte be. Jobbágysorból való kiszakadása tehát a császári és nem a kuruc hadseregben teljesített szolgálata révén történt. Katonai értékek figyelembevétele még talán a brigadérosi rendfokozat megadásánál érvényesült inkább, amely a köznemesség számára is elérhető volt. (Szerintünk, ha valaki majd hasonló módszerességgel felkutatja és összeállítja az ezereskapitányok személyi állományát, a kinevezéseknél a katonai szempont érvényesülését még jelentősebbnek, talán elsődlegesnek fogja találni.) A másik korlátot a magyar rendi társadalom politikai kettészakadása emelte Rákóczi elé. A rendeknek ugyanis természetszerűen csak abból a részéből állíthatott főtiszteket, amely csatlakozott a felkeléshez és elfogadta a konföderáció politikai célkitűzéseit. A valóságban tehát a szabadságharc nemcsak függetlenségi, hanem polgárháború is volt, amelyben a rendi társadalom jelentős része (a főpapság szinte teljesen, a főnemesség tetemes hányada, talán többsége, a nemesség és városok egy része) a király hűségén maradt. A társadalomnak ebből a részéből sokan katonáskodtak a császári seregben, bár az elvben idegen haderő volt (kivitele az országból a konföderáció egyik követelése volt). Ez Magyarország katonai-politikai helyzetéből, megosztottságából, az örökös tartományokhoz fűződő (ellentmondásos és szabályozatlan) közjogi kapcsolatából következett. Magyarország elvben és jogilag ugyan független, önálló ország volt, amelyet csak az uralkodó személye kapcsolt a Habsburg Monarchia többi részéhez, de a valóságban, főként a török elleni védelem közös érdekéből következően, ez a kapcsolat bizonyos területeken — és a hadsereg ilyen volt —, a reálunió kialakulását mutatta. A császári hadseregnek a törökellenes felszabadító háború idején jelentős része tartózkodott Magyarországon, majd az oszmánok kiszorítása és a végvárak funkcióvesztése után megkezdődött a magyar katonaság betagozása a császári haderőbe. A spanyol örökösödési háború előestéjén több huszár- és hajdúezred toborzását vették tervbe az országban. A császári hadsereg felső tisztikarában számos magyar főúri család (Esterházy, Pálffy, Nádasdy, Koháry, Forgách stb.) jó néhány tagja, köztük több tehetséges, kiemelkedő képességű katona szolgált. Ez a szolgálat nem volt főúri szórakozás: példaként említendő, hogy a Pálffycsalád tagjai közül az 1683-1737 között lefolyt háborúkban a különböző hadszíntereken tízen estek el: 3 tábornok, 6 ezredes és egy kapitány. Ezzel a kis kitérővel egyrészt azt akartuk Mészáros Kálmán könyvétől indíttatva jelezni, hogy a magyar rendi társadalom katonai tevékenységének és teljesítményének egészéhez hozzátartozik a szembenálló császári hadsereg magyar főtisztjeinek és tisztjeinek működése is. Másrészt úgy véljük, hogy ez is magyarázatul szolgál a kuruc felső tisztikar állományának szerényebb katonai képességeihez. Hadtörténetírásunk kezdi felismerni a téma tanulmányozásának szükségességét, amit az utóbbi években Zachar József és Czigány István munkái bizonyítanak. A kuruc hadsereg főtiszti karának létszámával kapcsolatosan meggondolandó a következő: 1.) A hadsereg legfontosabb akcióit, a nyílt csatákra való felkészülést, a stratégiai cél kitűzését és az ütközetek vezetését maga Rákóczi végezte, ilyenkor a főtiszti kar csak parancsvégrehajtó volt. (Kivétel a koroncói csata, amelyben Forgách Simon irányította a kuruc sereget.) Rákóczinak ez a tevékenysége tehát nagyban „tehermentesítette" a tábornoki kart éppen a leglényegesebb feladat terén. 2.) Kevés olyan tábornok és brigadéros volt Rákóczi hadseregében, aki folyamatosan és állandóan csak katonai tevékenységet fejtett volna ki. Sokan közülük más, polgári tisztséget is betöltöttek (szenátorok, főispánok voltak, diplomáciai küldetést teljesítettek, különböző bizottságokban voltak tagok stb.). Mások egyéb okok miatt voltak kénytelenek megszakítani katonai tevékenységüket. Forgách Simon 1706 novembere óta letartóztatásban volt, Petrőczy, Thoroczkay és Sennyey István szenátorságuk mellett betegeskedéseik miatt is kénytelenek voltak visszavonul-