Századok – 2007

TANULMÁNYOK - Tusor Péter: Habsburg bíborosjelölések a 17. században V/1121

Tusor Péter HABSBURG BÍBOROSJELÖLÉSEK A 17. SZÁZADBAN1 Szent Péter utódai a történelem folyamán elméletileg mindig szabadon járhattak el a kardinálisok kreálásában. A kánonok által biztosított szabadság azonban hosszú évszázadokon keresztül csupán az itáliai, még pontosabban az Egyházi Állam területéről származó bíborosok kiválasztásában mondható a gyakorlatban is maradéktalannak. Az egyházfők döntéseit ugyanis az egyes keresztény uralkodók különféle megfontolásoktól vezéreltetve már a 14. századtól kezdve igyekeztek valamilyen módon befolyásolni. A történelem során leggyakrabban a Német-római Birodalom, Franciaország, Magyarország, Spanyolország, Anglia, Portugália, Nápoly, Lengyelország, Velence és Savoya fejei azt kívánták megakadályozni, hogy a pápák az ő hozzájárulásuk nélkül tüntethessék ki koronájuk alattvalóit. Olykor pedig saját jelöltjeik számára szerették volna a bíbort egyre mohóbban megszerezni. Ezt belpolitikai megfontolásból, például főminiszterük helyzetének megerősítése érdekében, alkalmasint külpolitikai célzattal, főként a pápai döntéshozatal közvetlen befolyásolása végett tették. Törekvésükkel számottevően hozzájárultak a Szent Kollégium italianizációjához. Olyan mérvű — vélt vagy valós — jogosítványokra, mint országuk püspökei kinevezésében persze sohasem tudtak szert tenni. Az Apostoli Szék ugyanakkor egészen a 20. század elejéig rendszerint figyelembe vette tiltakozásaikat és ajánlásaikat, mely utóbbiakra világi részről egyre gyakrabban hivatalos „(meg)nevezés"-ként (nominatio) tekintettek. Az uralkodók által előterjesztett, az esetek többségében saját alattvalóik közül kikerülő kardinálisokat igen szemléletesen „koronabíborosok"-nak (cardinali delle corone) nevezték.2 Míg a koronabíborosi jogszokás évszázadok során, állandó politikai/jogi viták közepette állandósult, addig az állami/nemzeti érdekek képviseletének jogilag rendezett és állandó formáját — kompromisszumos megoldásként — az úgynevezett bíborosprotektorok teremtették meg. A protektorátus némi korábbi előzmények után ugyancsak a 15. században elterjedő intézménye arra nyúj<• tott lehetőséget, hogy az egyes államok a bíborosi kollégium — és itt a lényeg — már meglévő tagjaiból hivatalosan megbízzanak valakit, hogy a Kúriában párt-1 Tanulmányom a Habsburg Történeti Intézet és az ÖAD (AÖU) támogatásával készült. 2 Biblioteca Apostolica Vaticana, Manoscritti (a továbbiakban BAV), Vaticani latini, vol. 9713. (Diverse memorie sidle promozioni dei cardinali ad istanza de principi); Vat. lat., vol. 9712., különösen fol. 9r-22v.; Vat. lat., vol. 12 106., fol. 172r-224u.; Borgiani latini vol. 376., fol. 131r-141u. (De cardinalibus electis ad preces principum) es fol. 141r-152a (Petrus Franciscus Rubeis, Discorso sopra l 'Obligo, che hanno gli sommi pontefici di creare cardinali nazionali a richiesta delle corone).