Századok – 2007

KRÓNIKA - Gerics József (1931-2007) (Solymosi László) IV/1057

KRÓNIKA 1059 tézményeinek megteremtését célzó III. András korabeli kísérlet sokoldalú feltárását, különösen az udvari klerikusoknak abban játszott szerepét. Megállapították, hogy Gerics Józsefet kiemelkedő hely illeti meg a kutatói igényesség, a szakmai felkészültség, a forrásismeret és az elemző készség tekintetében. Munkája az újabb középkorkutató generációk számára tartalmi és módszertani szempontból példaként állítható. Komplex, komparatív vizsgálódásaiban méltó helyére került a jog. Emiatt Mályusz Elemér mintegy szellemi tanítványává fogadta, amikor az értekezés nyilvános vitáján keserűen megjegyezte, hogy az 1930-as évek közepén hiába hívta fel tanítványai figyelmét a kánonjog fontosságára, intését nem fogadták meg. Méltán mondhatjuk, hogy Gerics József sokoldalú munkásságának csúcsteljesítménye és a hazai középkorkutatás alapműve a korai rendiség európai és magyarországi történetét tárgyaló monográfia. Gerics József számos kisebb-nagyobb tanulmányt írt. Ezek egy részét 1995-ben tanulmánykötetben (Egyház, állam és gondolkodás Magyarországon a középkorban) tette közzé. Élete végéig dolgozott. Tanulmányai közül kiemelkedő fontosságú az a sorozat, amelyik Szent István korával foglalkozik, és többek közt a koronaküldés és a felségjelvények kérdésében az elterjedt felfogástól eltérő nézetet alapozott meg. Tanulmányai egy részét Ladányi Erzsébettel, második feleségével közösen írta. Közösen ápolták, gondozták és az egyetemi oktatásban tovább adták Bolla Ilonának, 1980-ban elhunyt első feleségének a szellemi hagyatékát. Szerteágazó tevékenységéből a forráskiadás kimaradt. Az 1950-es évek végén Györffy György bevonta a legkorábbi magyarországi oklevelek (Diplomata Hungáriáé antiquissima) kiadására alakult munkacsoportba. Gerics József azonban családi okból (hosszú betegség után elvesztette szüleit) visszaadta a megtisztelő megbízást. Tudományos tevékenységét a források alázatos tisztelete, a széles körű nemzetközi kitekintés, az értékőrzés és értékteremtés jellemzi. Nemzetközi szakirodalmi tájékozottságának köszönhetően ismerte fel a III. András-kori rendi intézmények friauli-aquileiai kapcsolatait, továbbá szerzett tudomást arról, hogy Ademarius Cabanensis krónika-változatainak forráskritikai megítélésében gyökeres fordulat állott be Szent István király lándzsájának eredetét illetően. Komolyan vette a tudományt. Mindig a forrásokból indult ki, és sohasem valamely elképzelés, tetszetős ötlet erőszakolt, minden áron való igazolását kereste bennük. Műveinek igazi súlyát hitele adja. Nagy tisztelője volt Domanovszky Sándornak, az Árpád-kori krónikakutatás úttörőjének. Róla írt tanulmányában félreérthetetlenül megfogalmazta saját szakmai hitvallását. 1978-ban különösen időszerűnek érezte, hogy Domanovszky műveinek módszertani tanulságaira felhívja a figyelmet: „Tanulmányai ti. a szövegkritika alkalmazásának iskolapéldáit is nyújtják e módszer égetően szükséges elsajátításához. Ez az égető szükség könnyen belátható, ha a latin nyelvismeretek maradványainak szemünk előtt szakmai körben is végbemenő pusztulására gondolunk. Ismételten tanúi lehetünk annak, hogy középkori latin forrásokkal analitikus és szintetikus, népszerűsítő és tudományos igényű művekben a szövegkritika alapelveit, pl. a lectio difficilior elemi szabályát mellőzve, (vagy meg sem tanulva, vagy elfelejtve) önkényesen és ötletszerűen bánnak, a forrásszöveget előítéletekhez igazítva. Pedig ezzel olyan eszköz vagy módszer megy veszendőbe, amely