Századok – 2007
TÖRTÉNETI IRODALOM - Szabados György: A magyar történelem kezdeteiről (Az előidő-szemlélet hangsúlyváltásai a XV-XVIII. században). (Ism.: Thoroczkay Gábor) IV/1049
1050 TÖRTÉNETI IRODALOM gendát. Bonfini a pannóniai avar uralmat tárgyalva megalapozta a hazai história később virulens hármas (hun-avar-magyar) tagolását, István király korszakában pedig igazi fordulópontot láttatott, említve a pápai koronaküldést, valamint törvényhozását. Bonfini műve meghatározta a 16-17. századi történetírást. A következő alfejezet a 16. században keletkezett kortörténeti összefoglalókról ír, amelyeket erősen befolyásolt a felekezeti és politikai elkötelezettség: Székely Istvánéról, Gregoriánczi Páléról, Siegler Mihályéról, Bakschay Ábraháméról. Foglalkozik Heltai Gáspár magyar nyelvű történeti munkájával is. Ezek mind a középkori krónikás anyag, illetve Bonfini nyomdokain haladtak. Tárgyalja Zsámboki (Sambucus) János tevékenységét is, aki óriási szolgálatokat tett a magyar történetírásnak, hiszen kinyomtattatta Ransanót, Bonfinit, István király törvényeit, valamint Intelmeit. Önálló történeti munkát azonban óriási vonatkozó műveltsége mellett sem írt. A harmadik rész — a könyv legterjedelmesebb fejezete — a 17. századdal foglalkozik. Elsőként a királyi Magyarország történeti jellegű munkáit veszi számba: Révay Péter koronakönyvét, amely évszázadok szerint tagolta a keresztény királyság történetét és kiemelte II. Szilveszter pápa koronaküldő tevékenységét, valamint Gersei Petthő Gergely nemzeti történetét, amely magyar nyelven íródott, és a politikatörténet határait máig ható érvénnyel jelölte meg az Árpád-ház kihalásában, valamint a mohácsi csatában. Röviden bemutatja Szabados a Nádasdy-Mausoleumot, amelynek latin és német nyelvű sírfeliratai kiemelték Álmos, Árpád és Szent István szerepét. Zrínyi Miklós, a nagy hadvezér és.költő Mátyás királyról írott elmélkedéseiben Attila szerepét hangsúlyozta, a hun fejedelmet honfoglalóként és államalapítóként ábrázolva. A harmadik rész következő alfejezetei a 17. századi magyar történetírás külföldi vonulatát mutatják be. Bevezetésképpen egy alfejezetben a reformáció kihívására megszülető protestáns és katolikus egyháztörténet-írás fejlődését ábrázolja frappánsan Szabados. Ez Surius, Baronius, Flaccus Illyricus, a Corpus Byzantinae Históriáé, Bolland, Luc d'Achéry, Mabillon tevékenységének korszaka, a pontosabb adatoké, a forráskritika és a történeti segédtudományok megjelenéséé. A következő alfejezet 17. századi történetírók korai magyar történetre vonatkozó munkásságát elemzi. A Rómában élő Inchofer Menyhért a magyarországi egyháztörténetet kívánta bemutatni, 1059-ig tárgyalta megjelent első kötete históriánkat, túllépve Bonfinin, számos új külföldi forrás bevonásával. Az 1109-ig terjedő második kötet sajnos kéziratban maradt. Protestáns kortársai is jeles műveket alkottak: Ambrózy János a magyarok eredetét kutatta, Nadányi János a magyar népvándorlást helyesen a 9. századra tette, Otrokocsi Fóris Ferenc pedig már önálló kötetet szentelt a magyar őstörténetnek. Hollandiai tanulmányok után külföldön jelentette meg munkáját, amely hun-avar-magyar történetet ábrázolt, és a 9. századra helyezte a magyar honfoglalást, illetve tárgyalta a rovásírás kérdéskörét is. A negyedik rész a főként jezsuiták dominálta 18. századi historiográfiát ábrázolja. Az első alfejezetben a forrásgyűjtő Hevenesi Gáborral foglalkozik Szabados hosszasan, aki 1695-ben felhívást tett közzé a magyar egyháztörténet forrásainak összegyűjtésére. Hangsúlyozza Otrokocsi Fóris Ferenc katolizálásának jelentőségét is, hiszen ő tudásanyagát és (ős)történeti érdeklődését ezután Nagyszombatban adta át tanítványainak. Értekezik Timon Sámuelről, aki az 1730-as években jelentette meg hun-avar-magyar őstörténetét, valamint Szent Istvánnal és korával foglalkozó Epitome chronologicáját. Jelentősebb kutató volt nála a bizánci történelemmel foglalkozó Kéri Borgia Ferenc, aki felfedezte a magyar historiográfia részére Bíborbanszületett Konstantin császár A birodalom kormányzásáról című művét, de más középgörög kútfőket is ő emelt be a magyar történetírásba. Itt tárgyalja Szabados a bollandista Acta Sanctorumban megjelent Stilting-féle Szent István-életrajzot is, amely az első valódi tudományos feldolgozás volt az államalapító királyról és koráról. Jelentőségét itthon is felismerték, hiszen többször is kiadták külön kötetben. A második alfejezet a jezsuiták mellett működő más történetírókkal foglalkozik: az evangélikus Bél Mátyással, aki 1744-ben már említést tett a két évvel később megjelenő anonymusi gesztáról, amelyet tanítványa, a fontos forráskiadványt szerkesztő Johann Georg Schwandtner adott ki; valamint ír a piarista, Anonymust már felhasználó Desericzky József Incéről is. Az ötödik fejezet a 18. század második felében meginduló professzionális hazai történetírás előtti kor két legnagyobb múltkutatójával, Pray Györggyel és Katona Istvánnal foglalkozik. Az első alfejezet Pray munkásságát elemzi: a keleti forrásokat is kiaknázó tudós még a hun-avar-magyar azonosság foglyaként tárgyalta a magyar őstörténetet, tagadta Álmos fejedelemségét, és 997-et jelölte meg a korai magyar történelem határaként. Több forrást ő használt először historiográfiánkban, mint például Kézai Simon gesztáját vagy az Annales Posoniensest. A második alfejezet Katona történetírói teljesítményét értékeli. Szabados hosszan méltatja a negyvenkét kötetes, az egész magyar történelmet feldolgozó História eritica érdemeit, első őstörténeti kötetét, valamint a Szent
