Századok – 2007

TÖRTÉNETI IRODALOM - Font Márta: Keresztény nagyhatalmak vonzásában. Közép- és Kelet-Európa a 10-12. században. (Ism.: Tapolcai László) IV/1037

TÖRTÉNETI IRODALOM 1039 nyije gyetyam ('Tanítás gyermekeimnek') című munkája, amelyet magyarul általában Intelemként emlegetnek. Ez a mű Font Márta szerint a királytükör műfajának ruszbeli megjelenéseként is felfogható, bár fenntartásokkal, mivel akár önéletrajznak is tekinthető. Nagy figyelmet szentel Font Márta a törvények első írásba foglalásának. Véleménye szerint a kereszténység felvétele, valamint az írásbeliség elterjedése eredményeképp keletkeznek a legkorábbi törvények, amelyek számos esetben ötvözik a korábbi szokásjog, a keresztény kánonjog, valamint a római (bizánci) jog elemeit. A régióban törvények ugyan szinte mindenhol keletkeztek, a cseh I. Bfetislav (1035-1055) által feltehetőleg 1039-ben kiadott törvénykönyv bizonyos fejezeteit azonban csak Prágai Kozma nyomán ismerjük, a lengyel I. Boleszló (992-1025) néhány törvényéről pedig Thietmar merseburgi püspök krónikájából értesülünk. Dolgozatának ebben a részében a szerző kitekint szigorúan vett vizsgálati területével szomszédos országokra, így a horvát királyságra, valamint a Bizánc által 1018-ban bekebelezett bolgár államra is, megemlítve, hogy a horvátok ebben a korszakban nem hagytak hátra törvényeket, a bolgároknál pedig legfeljebb a bizánci kánonjog bizonyos elemeinek átvételéről lehetett szó. Az eddig vázoltak alapján Font Márta úgy véli, hogy az első ezredforduló táján a közép- és kelet-európai országok korai törvényhozásának eredményei csak Magyarországon és a Kijevi Ruszban maradtak fenn összevethető szinten. A legkorábbi magyar és a ruszbeli törvényeket összevetve a szerző számos hasonlóságot és különbséget talál, megjegyezve, hogy a hasonló vonások a körülmények hasonló voltából fakad, a két törvényalkotás egymásra semmilyen hatással nem lehetett. A hivatali írásbeliség fejlődését vizsgálva Font Márta azon az állásponton van, hogy kezdetben az oklevelek a megadományozottak jogbiztonságát szolgálták. Az írásban való rögzítés fontosságát a külföldről érkező klérus ismeri fel, a világiak esetében ez az igény később jelentkezik. A hivatali írásbeliségnek az a szakasza, amely az ügyek intézésének fázisait és a bíráskodás szakaszait és eredményeit foglalja írásba, a korszakban a vizsgált régió egyik országában sem alakult ki. A fennmaradt források alapján a hivatali írásbeliség legszélesebb skálája Magyarországon és a Kijevi Ruszban alakult ki. Magyarországon all. század elejétől folyamatosnak tűnik az oklevél kiadás, a Kijevi Ruszban a legkorábbi, 10. századi usztavok után majd csak a 12. századtól válik általánossá az oklevelek kiadása, amelyen belül külön csoportot jelentenek a novgorodi kereskedelmi szerződések. Lengyelország esetében a hivatali írásbeüség kialakulását a német-római császársággal való folyamatos konfliktusok és a stabilitás hiánya hátráltatta, így csak a 13. századtól válik gyakorlattá az oklevélkiadás, bár előzményei visszanyúlnak a korábbi időszakra is. Említést érdemel a kancellária szerepe, amely az adott korszakban a cseheknél az 12. század eleji előzmények után II. Sobéslav idejétől (1173-1178), Magyarországon pedig szintén korábbi fejlemények után III. Béla idejétől létezett. Elsősorban a 9-11. század történelmének tanulmányozása szempontjából, a belső források hiányos, vagy csekély volta miatt tartja a szerző nagy jelentőségűeknek a muzulmán és zsidó, bizánci, skandináv és nyugat-európai latin nyelvű forrásokat. Ezek különböző szemszögből a térség egészére, vagy egyes részeire vonatkozóan szolgálnak értékes információval. A különböző forráscsoportok az egyes országok történeti kutatási irányainak megfelelően részlegesen, vagy egészben közreadva állnak rendelkezésre, megállapítható azonban, hogy az egész térségre és a különböző forráscsoportokra kiterjedő forráskiadás a régióban sehol sincs. A források áttekintése után Font Márta elsőként a kereszténység felvételének körülményeit és mikéntjét, valamint az egyházszervezés folyamatát vizsgálja. Eredményképpen egy kilenc pontból álló sémát állít fel, amelynek segítségével a kereszténység felvételének előzményeitől a dinasztia tagjainak megkeresztelkedésén, a kezdeti egyházszervezet kialakulásán, a pogánylázadásokon keresztül a keresztény mentalitásnak a lakosság nagy részében való elterjedéséig tartó folyamatokat írja le, megjegyezve, hogy a pontok sorrendje és jelentősége az egyes országokban némiképp eltérő lehet. A keresztény misszió abban az esetben volt sikeres, ha ehhez a tevékenységhez a püspökségek megszerezték mind a császár jóváhagyását, mind pedig azoknak a pogány törzsfőknek, vagy fejedelmeknek a beleegyezését, akiknek a területére a misszió irányult. A missziót támogató előkelőket előbb-utóbb házassági kapcsolatok fűzték a szomszédos birodalomhoz. Fontos megállapítás, hogy a kereszténység terjesztése mind a nagyhatalmak, mind pedig a szomszédságukban kialakult új hatalmi képződmények esetében csökkentette a kölcsönös fenyegetettség érzését, és biztonságukat növelte. Érdekes észrevétel, hogy a keleti szlávok körében folytatott nyugati misszió, valamint a nyugati szlávok körében folytatott keleti misszió egyaránt tartós sikerek nélkül zárult a korszakban. Magyarország helyzete kivételes volt, mivel a kezdeti időszakban itt mind a bizánci, mind pedig a nyugati misszió tartós eredményeket ért el.