Századok – 2007
TÖRTÉNETI IRODALOM - Írott források az 1050-1116 közötti magyar történelemről (Ism.: Szabados György) IV/1034
1036 TÖRTÉNETI IRODALOM nés Skylitzés folytatása). Sajnos a hazai krónika esetében az összeillesztés nem sikerült teljesen, hiszen Az államalapítás korának írott forrásai a 88. fejezet mintegy kétharmadánál zárja a szövegközlést, jelen kötet pedig a 89. fejezet elejétől kezdi; ilyenformán mindkét kötetből kimarad az az információ, amely szerint I. Andrásnak született egy György nevű törvénytelen fia is (Scriptores rerum Hungaricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum I—II. Edendo operi praefuit Emericus Szentpétery. Budapestini 1937-1938. I. 345.). I. András idejére vonatkozóan a krónikairodalom és az okleveles gyakorlat közötti összefüggéseket sem ártott volna kidomborítani. Erre kedvező alkalom kínálkozott a tihanyi alapítólevél (1055) kapcsán. A legkorábbi eredeti formában fennmaradt, hiteles hazai privilégium — ennek értékét a benne foglalt ómagyar nyelvű szórványemlékek tovább növelik — fogalmazója az a Miklós püspök, királyi jegyző volt, aki a 90. krónikafejezet szerint 1051-ben egy furfangos levélhamisítással hazarendelte a németek Dunán érkező élelmiszerszállítmányáts és akiről ifj. Horváth János feltételezte, hogy az I. András-kori Ósgesta szerzője lehetett. Ezt az elméletet Csóka J. Lajos éppen a tihanyi alapítólevélre hivatkozva támadta, mondván a fogalmazó N presul bajosan adhatta magának a privilégiumban kétségkívül szereplő beatissimus jelzőt. Miklós püspök földi halandóként saját élete során valóban nem ékesíthette magát a szentek jellemzőivel, ám a „beatus" melléknév (s fokozott alakja) korántsem csak 'boldog, szent' értelemben fordult elő. A magyarországi középlatinság szótára a 'szerencsés' jelentést is felvette, sőt, a tihanyi alapítólevéllel éppen a „magas rangú egyházi személy tiszteleti címe" megfeleltetést példázza (Lexicon Latinitatis Medii Aevi Hungáriáé I. A-B. Ad edendum preparavit Iván Boronkai. Budapestini, 1987. 327-328.)! így tehát Csóka J. Lajos filológiai érve egyszeriben tarthatatlanná válik, ráadásul az 1046. évi pogánylázadásra gondolva nagyon is életszerű, ha egy főpap említésre méltóan szerencsésnek tartja magát. Sajnos ez a megfontolás most sem érvényesült: a „boldogságos" jelző áll Miklós neve mellett, holott mind az „igen szerencsés", mind a „főméltóságú" kitétel találóbb lett volna (24.). E gondolatébresztőnek szánt felvetéseim mellett azonban szólni kell a szerkesztésnek egy szöveggyűjteményről szöveggyűjteményre öröklődő kedvezőtlen vonásáról, a jegyzetek nehézkes használhatóságáról. Túl sok a puszta visszautalás, ami minduntalan lapozgatásra kényszeríti a lelkiismeretes kutatót; ezáltal meg-megszakad a folyamatos szövegkövetés, szövegértés élménye. Célszerű lett volna az előszörre részletesen kifejtett információt az indokolt helyeken tömören megismételni, és úgy visszairányítani az olvasót a bővebb magyarázathoz. Annál is inkább, mivel az írások keletkezésük időrendjében sorakoznak, ilyenformán a rokon tartalmú és műfajú emlékek messze kerülhettek egymástól, attól függően, mennyi eltérő jellegű és témájú szemelvény férkőzik be közéjük. (Érdemesebb lett volna forráscsoportok szerinti alfejezetekre tagolni ezt az olvasmánytárat.) A bibliográfiai utánjárást az is nehezíti, hogy az egyes szakirodalmi tételek rövid, de egyértelmű azonosítója helyett csupán a szerző neve áll, valamint az, hogy adott munkája a szöveggyűjtemény melyik lábjegyzetében fordul elő elsőként. Elég egy példa erre: Reichenaui Bertold krónikájának első szerkesztésében az 1059-hez sorolt történések lábjegyzeteiből a gyakorlatlanabb felhasználó szerfelett körülményesen tudhatja meg, hogy Salamon és Judit eljegyzése ténylegesen 1058-ban történt, s hogy hol tájékozódhat erről még alaposabban (123., vö. 77.). Az elősorolt fenntartások, helyenként vitatható, nehézkes megoldások szerencsére nem állnak arányban e középkortörténeti szöveggyűjtemény magas színvonalával, elvitathatatlan tudományos eredményeivel. Makk Ferenc és Thoroczkay Gábor kötetgondozása, megannyi fordítása és magyarázata, Bagi Dániel, Dér Terézia, Font Márta, Galántai Erzsébet, Kis Péter, Kisdi Klára, Kiss Gergely, Komoróczy Géza, Kőrizs Imre, Körmendi Tamás, Nótári Tamás, Olajos Teréz, Piti Ferenc, Rihmer Zoltán, Rokay Péter, Szegfű László, Veszprémy László és Zsoldos Attila fordítói és lektori munkájával, illetőleg szövegjegyzeteléseivel, valamint Teiszler Éva korrekt névmutatójával együtt időtálló értéket hordoz. Ezt a könyvet egyaránt nagy haszonnal forgathatják középiskolai diákok és tanárok, egyetemi hallgatók az 1050-1116 közötti magyar história forrásközpontú megismeréséhez; fontos hangsúlyozni, hogy Árpád-kori múltunk e kétharmad évszázadáról eddig nem látott bőségű válogatásban szólalnak meg végre magyarul az egykor pergamenre vetett tudósítások. A középkortörténész szakma pedig, amint arra már utaltam, a gondos fordításokon túl a legújabb szövegkiadási és tudományos eredményekről tájékozódhat. Mindezeket tekintve bizton állítható, hogy az írott források az 1050-1116 közötti magyar történelemről, lévén igényes és hiánypótló medievisztikai munka, jó ideig szolgálja az Árpád-kor kutatóit megkerülhetetlen olvasmánytárként és kézikönyvként egyaránt. Szabados György
