Századok – 2006

TÖRTÉNETI IRODALOM - Dávid Géza - Fodor Pál: "Az ország ügye mindenek előtt való" A szultáni tanács Magyarországra vonatkozó rendeletei (1544-1545; 1552) (Ism.: Varga Szabolcs) 512

513 TÖRTÉNETI IRODALOM mányokban, ahol a polgári irányítás volt a domináns. Ez is a térség bizonytalan határvidék jellegét bizonyítja. Az előtanulmány következő részében a szerzők — főleg az eddigi nemzetközi és saját kutatási eredményeik alapján — összefoglalják a birodalom döntéshozó mechanizmusának fő tendenciát. Ebből a képből egy nagyon pragmatikus és tudatos politikai elit képe rajzolódik ki az olvasó előtt, ahol a katonai döntések hátterében minden esetben komoly ideológiai, gazdasági és geopolitikai számítások is húzódtak. Mindenképpen száműznünk kell tehát a hagyományos, propagandisztikus célból megszületett Erbfeind, képet, és csak az európai hatalmakkal szoros kapcsolatban álló, egymásra állandóan hatást gyakorló hatalmi rendszerek és kapcsolatok keretében lehet az Oszmán Birodalom történetét megérteni és megírni. A kötetben található források éppen azt bizonyítják, hogy akár az elektronikus hálózatkutatás eredményeit is fel lehetne használni, mert egy nagyhatalom is sok esetben úgy működik, mint egy élő organizmus, amelynek megértéséhez rengeteg háttértudásra van szükség. A legjobb példa erre a magyar történelemből jól ismert 1552. évi hadjárat, amelynek értékelése lehetetlen a világbirodalom többi határvidékén párhuzamosan zajló konfrontációk gondos figyelembevétele nélkül. A bevezetőt a források leírása és a kiadási elvek rögzítése zárja. Nagyon fontos, hogy az eredeti parancs-bejegyzések török átirata is minden esetben szerepel a kötetben. Ezzel a szerzők az oszmanisztika nemzetközi kutatóinak is óriási szolgálatot tettek, mert így külföldi szakemberek számára is teljességgel használhatóvá vált a kötet. Az összes rendelet kiadására természetesen nem volt sem mód, sem szükség, de minden egyes, Hungarica-anyagot tartalmazó szöveg teljes kiadásra került. Külön öröm, hogy a szerzők — nagyon helyesen és a szlovák, horvát, román stb. kutatásoktól eltérően — gyűjtésük során a történeti Magyarországban gondolkodtak, így az Erdély, Temesköz, Szlavónia és Horvátország ügyeivel foglalkozó rendeletek is helyet kaptak a kötetben. Mindezekhez nagyon alapos jegyzetapparátus tartozik, amely révén az egyetemi oktatásban is jól használható a mű, mert példának okáért az első lábjegyzetek egyikében a kádi kifejezés pontos magyarázata is megtalálható. Egyetlen zavaró dolgot a szövegértelmezésben a szakirodalmi hivatkozási forma jelenti, hiszen — az általános magyar gyakorlattól eltérően — egyszer a tanulmány címe kurzivált, még ha sorozat is, ahol pedig folyóiratban megjelent cikkről van szó, ott a folyóirat neve van dőlt betűvel szedve (például a 154. és a 155. lábjegyzet esetében). Ez azonban inkább csak a recenzensi kötelezettség komolyan vétele miatt került említésre, és nem is hibaként, csupán szerény észrevételként. A kötet gerincét a magyar vonatkozású források török és magyar nyelvű változata alkotja. 1545-ben I. Szülejmán szultán ismét személyesen kívánt Magyarországra hadjáratot vezetni, ennek előkészületeibe engednek bepillantást az ezekben a hónapokban keletkezett iratok. A parancsok döntő többsége a felvonuló hadsereg ellátásáról rendelkezett, ami tovább árnyalja a korabeli utánpótlási viszonyokról kialakult elképzeléseinket. Világosan kitűnik a dokumentumokból, hogy Konstantinápolyban a Temesközt irányító Petrovics Péterre hasonlóan tekintettek, mint a Baranyában nagy hírnévre szert tevő — és Dávid Géza korábbi kutatásaiból oly jól ismert — Kászim pasára, akiknek nem volt más dolguk, mint az isztambuli központból érkező rendeletek maradéktalan végrehajtása. A szultáni parancs pedig ebben az évben döntő többségében úgy szólt, hogy tartományukban minél több árpát és lisztet szerezzenek, majd ezt juttassák el Belgrád, Tolna, Szekcső, Szekszárd, Mohács raktáraiba. Külön ki kell emelni a hadjárat logisztikai megszervezésében az ekkor még jobbára megkímélt Temesköz szerepét, ahová jelentős délszláv migráció irányult ezekben az években, és az éléskamra szerepét töltötte be a hadfelvonulások alkalmával. Ugyancsak ezek a források világítanak rá — éppen a Szerémséggel kapcsolatban — a Porta jól értesültségére és tudatosságára. Majdnem minden esetben innen vezényeltek szakképzett munkaerőt hajók megjavításához, várak erődítéséhez, ami érthetővé teszi, hogy miért ragaszkodott a szultáni hadvezetés már 1528-ban is makacsul ehhez a régióhoz, mintegy a hódítás kiindulási bástyájához. Földrajzi és geopolitikai elhelyezkedése, gazdagsága valóban az ország kulcsává tette a tárgyalt évtizedekben a Szerémséget, csak éppen már a hódítók számára. A Porta számára létkérdés volt a zökkenőmentes impériumváltás illúziójának fenntartása. A rendeletekből világosan kiderül, hogy a magyar adózási szokásokat maximálisan figyelembe vették az új szabályok megalkotásakor. Valószínűleg ennek tudható be, hogy az ekkor betelepülő vlahoknak a filorinak nevezett adót éppen Szent György napján kellett befizetniük. Bár a nagy hadjáratot napjainkig tisztázatlan okok miatt végül „lefújták", a készülődés során keletkezett iratokból mégis világosan kitűnik, milyen összecsiszolt gépezetként kellett működnie a polgári és katonai közigazgatásnak egy-egy hadfelvonulás alkalmával.