Századok – 2006
TANULMÁNYOK - Gerics József-Ladányi Erzsébet: 11. századi történeti események középkori történetírásunkban 349
352 GERICS JÓZSEF - LADÁNYI ERZSÉBET jezet foglalkozik a hatalom birtokában gyakorolt uralkodásával: „Péter király pedig a német király hatalma által a magasba emelve, már nem uralkodott, hanem zsarnokoskodásának kegyetlenségével korbácsolta a magyarságot (Hungáriám)... Egész Magyarországot oly nagy gyötrelmekkel kínozta, hogy inkább a halált választották, mint hogy ilyen nyomorultul éljenek. Akkor Magyarország nemesei (nobiles) népük (gentis sue) romlását látva, Csanádon összegyűltek, s egész Magyarország tanácskozását tartva, ünnepélyes követeket küldtek Oroszországba, Andráshoz és Leventéhez, előadták, hogy az egész magyarság hűséggel várja őket, s az egész ország nekik, mint királyi sarjadéknak készséggel engedelmeskedik, csak jöjjenek Magyarországra és védjék meg őket a németek őrjöngésétől (a furore Teutonicorum). Azt is esküvel erősítve fogadták meg nekik, hogy rögvest, amint ők Magyarországra lépnek, minden magyar egy szívvel s lélekkel hozzájuk sereglik és hatalmuk alá vetik magukat (eorum dominio se subderent)",15 El nem hanyagolható, rendkívül fontos körülmény, hogy Péter III. Henrik védenceként gyakorolt uralma egyszerre hozott halálos, pusztító fenyegetést az ország önállóságára és a honi kereszténységre. Az 1040-es években már — a krónikás ábrázolása szerint — a hazai kereszténység magyarsága és a pannóniai királyság teljes függetlensége elválaszthatatlanná lett. A helyzetet Péter vészt hozó, második országlása tette hallatlan veszélyessé, egyszerre fordítva szembe a honi köznépet a kereszténységgel és az István teremtette államrenddel mint teljesen idegen, magyarellenes fejleményekkel. Az ő megmozdulásuk nélkül András és Levente képtelen lett volna Pétert és rendszerét megbuktatni. Ezért kellett Andrásnak a pogány felkelőkkel egyezkedve addig a határig, sőt azon túl is elmennie, ahol már a honi kereszténység puszta léte és a püspöki kar tagjainak élete forgott kockán. Vitathatatlan, hogy a felkelést Péter kormányzata robbantotta ki, a lázadókat ez hajszolta idegeneknek hadat üzenő, egyházellenes jelszavakkal fegyverragadásba. Az 1046-tal záródó elbeszélő szövegnek biztosan megállapítható kútfője volt az Altaichi Évkönyvnek a krónikás által bőven kiaknázott előadás. Erre a korra nézve a krónika maga is bő forrásul szolgált a két Szent Gellért-legenda 1140. utáni alapszövegének. Ilyen tekintetben kétségtelen filológiai bizonyítékul szolgál a krónika és a Gellért-legendák rokon hangzású, két helye. Ezeknél a legendaíró jóval ismertebb szóval helyettesítette a krónika sokkal kevésbé közkeletű kifejezését. Az egyik hely szerint a lázadók „lóhúst kezdtek enni" (krónika: ceperunt comedere equinas pulpas, legenda: ceperunt comedere equinas carnes), a másik szerint „láttam Urunkat, Jézus Krisztust, amint szentségesanyja székén (legenda: anyja ölében) ült" (krónika: Vidi ... Dominum nostrum Ihesum Christum in pluteo, legenda: gremio sanctissime matris sue ... sedentem)."16 A krónika középkorban sem közismert szavainak, a pulpanak és a pluteusnak a legendabeli, akkor közkeletű caroval és grémiummal való helyet-15 SRH I. 337. 16 Krónika: SRH I. 338. és 340.; legenda: SRH II. 501. és 502.
