Századok – 2006
TANULMÁNYOK - Bálint Csanád: Az ethnosz a kora középkorban. (A kutatás lehetőségei és korlátai) 277
AZ ETHNOSZ A KORA KÖZÉPKORBAN 315 netéből lehet példákra hivatkozni, hogyan tettek kísérletet a 10. századi magyarok egyik vagy másik csoportjának régészeti azonosítására, miközben azok egyike sem bizonyult helytállónak. (Nem igazolódott például az az ötlet, hogy a Megyer törzs a Dunántúlon szállt volna meg,18 9 míg a kabarok nyírségi jelenlétének az 1960-as években igen népszerű feltételezése önmagától tűnt el a szakirodalomból.19 0 ) Évtizedek elmúltával, egyrészt az eredménytelenségek, másrészt az időközben általam megismert ethnogenetikai kutatások alapján ma már úgy látom, hogy nem a kísérletekben volt a hiba, hanem maga a törekvés volt irreális. Az a körülmény, hogy a leletanyagon belül nem lehet fölismerni, kimutatni társadalmi és/vagy ethnikai csoportokat, a régészeti leletanyagnak — ebben az esetben: a honfoglalás kori anyagi kultúrának — a Kárpát-medencében is ethnikailag inszignifikáns voltában nyeri a magyarázatát. Élesen, a hazai kutatás számára igen érzékeny módon mutatkozik ez meg a magyar őstörténet régészeti kutatásában (lásd alább). Meglepő következtetésre juthatunk, ha a 10. és a 11. századi leletanyagot a történeti ismereteink teljes mellőzésével hasonlítjuk össze. Azt látjuk, hogy a 11. század elején egy teljesen új régészeti kultúra terjedt el, ami alapvetően eltért a 10. századitól, s amiben nincsen semmi keleti jelleg, hanem sokkal inkább az őslakosság és Nyugat-Európa érezteti a hatását: kőépületek, új ékszer-és kerámiatípusok jelentek meg, feudális központok épültek, latin nyelvű írásbeliség voltjelen, nem ismerték a koponyatrepanációt. Ali. századi népesség lényegesen „szegényebb" volt, mint a 10. századi: nem voltak fegyverei és lószerszámai, díszes ruhái. Keresztény volt: országszerte templomokat emeltek, s nem temetkeztek pogány módon (lovastemetkezés hiánya). Ezek szerint egy új népesség jelent volna meg a Kárpát-medencében, amelybe fölszívódott a korábbi? (A régészetben az utóbbi módon szokás magyarázni a korábbi korszakból itt-ott fölbukkanó elemeket.) Vagy immár egy kicsit számolva a történeti ismereteinkkel: lehetséges volna, hogy mindez a változás a Géza és István alatt Kelet és Nyugat felől beköltöző idegenek számlájára írandó? Az elemi iskolás is tudja, hogy a válasz: nem — a 11. századi Magyarország ugyanúgy „magyar" volt, mint a 10. századi, csakhát időközben csatlakozott a nyugat-európai világhoz. A 11. századi Magyarországon tehát úgy terjedt el egy vitathatatlanul új anyagi kultúra, hogy az minden kétséget kizáróan nem egy új népesség megjelenéséhez köthető. A magyar őstörténet régészeti kutatásában minden következtetés — bárminemű, előzetes módszertani megalapozások és indoklások nélkül — arra a megkérdőjelezhetetlennek tűnő felfogásra épül(t), hogy a régészeti kultúrák valójában népek, népcsoportok történetének a tükröződései, s így a folyamatosságuk ethnikai folyamatosságnak, a rokon vagy éppen azonos kulturális elemek 189 László Gyula: A magyar őstörténet régészete. A Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai és Történettudományok Osztályának Közleményei 5. (1954) 463. - A „Dunántúl-jelenségről", azaz arról, hogy a fejedelmi törzs szállásterületén, az ezredfordulóra megszülető magyar állam bölcsőjénél viszonylag kisszámú és kevéssé látványos honfoglalás kori leletanyag látott napvilágot 1. Mesterházy Károly. Dunántúl a 10. században. Századok 136. (2002) 331-333. 190 д gondolatindító cikk: Dienes István: Honfoglaló magyarok. In: A kisvárdai vár története. Szerk. Éri István. Kisvárda 1961. 96-196.
