Századok – 2006
TÖRTÉNETI IRODALOM - Oplatka András: Széchenyi István (Ism.: Spira György) 1319
TÖRTÉNETI IRODALOM 1321 szót az ellentétes értelmű létére szóval cseréli fel (118. 1.) (amire nem mentség, hogy ugyanezt a hibát Krúdy Gyula is gyakran elkövette). S a szóhasználati hibák körébe tartoznak a terminológiai pontatlanságok is. Ilyen például, hogy Oplatka a rendi országgyűlések alsótábláján helyet foglaló követeket ismételten képviselőknek nevezi (257., 283., 338. 1.), holott a képviselő elnevezés csupán a népképviseleti országgyűlésekbe beválasztott személyeket illeti meg. És terminológiai hibába esik szerzőnk akkor is, amikor azt írja, hogy Széchenyit a lipcsei csata után „második huszár kapitányból [...] elsővé léptették elő" (50. 1.) hiszen az erster Rittmeister magyar megfelelője százados, a zweiter Rittmeisteré pedig alszázados. Amint a Hoheit szó magyar fordítása sem felség (240., 309. 1.), hanem fenség. A Kaiserin szó pedig magyarul jelenthet császárnőt is, de császárnét is. Mária Teréziát tehát, aki I. Ferenc német-római császár felesége volt, nem indokolt császárnőnek nevezni (542. 1.) S ezzel eljutottam a személy- és helynevek írásmódjával kapcsolatos pontatlanságokhoz. A kötetben több helyütt is előfordul Alfred Windisch-Grátz herceg neve, de — ahogyan régebben hibásan magam is írtam — Windisch-Graetz alakban, holott ő maga nem ae-vel, hanem ö-vel írta a nevét. S nem értem, miért ruházza fel Oplatka Eugène Beauharnais-t német keresztnévvel (44. 1.), mikor ő francia volt, s miért teszi ugyanezt Jorgosz Sinával is (225., 265. 1.), aki viszont görög volt. Amint azt sem értem, miért írja a Havaselvét kormányzó orosz tábornok, Pavel Kiszeljov vezetéknevét Kisszelev alakban (233-234. 1.). Azt meg végképp nem értem, miért említi József nádor harmadik feleségét, Mária Dorottyát Maria Dorothea néven (288. 1.), mikor az ilyen pusztán keresztnevükön említendő személyek nevét magyar szövegekben magyarul szokás írni. És azt sem értem, miért írja Báziásról, hogy neve „ma: Bazia§" (233. 1.), mikor ennek az oláh-bánsági határőrvidéken fekvő (s ma Romániához tartozó) településnek a román neve régen is — a magyar nevétől csupán írásképében eltérő — Bazia§ volt. S hasonló a helyzet a Wesselényi-birtokok központjával, a Közép-Szolnok vármegye területén fekvő (ma pedig szintén Romániához tartozó) Zsibóval, amelyről meg azt olvashatjuk, hogy neve „ma: Jibáu" (111. 1.), holott ennek a településnek a román neve régen is ugyanez volt. Az eddigiekre persze lehet azt mondani, hogy csupán szóra sem érdemes apróságok. De Oplatka András magyar szövegében ezeknél jóval nagyobb, mondatszerkesztési balfogásokba is lépten-nyomon beleütközhetünk. A 93. lapon például, ahol a fiatal Széchenyinek Hunyady Gabriella iránti vonzalmáról esik szó, az olvasható: ez „nem zárta ki [...], hogy önmagát vádolva Karolina alakját is felidézte", holott ezt a mondatot helyes magyarsággal így kellett volna megfogalmazni: ez nem zárta ki, hogy önmagát vádolva Karolina alakját is fel ne idézze. Vagyis szerzőnk az adott helyen egyrészt a német consecutio temporumhoz tartotta magát, másrészt megfeledkezett a magyar nyelvnek egy fontos sajátosságáról, a kettős tagadásról. S az utóbbi hibára még sok más példát is lehetne felhozni. A germanizmusoknak a magyar szövegbe való beleférkőzését pedig sajnálatosan példázhatja, hogy az igetőről leváló igekötő az б mondataiban többnyire az igetőtől igen messzire — általában a mondat végére — kerül (amit megint csak nem ment, hogy ugyanez a hiba a nemkülönben német nyelvi környezetben élő Kertész Imre szövegeire is jellemző). Vissza-visszatérő szórendi hiba továbbá, hogy megengedő mellékmondatokban az állítmányhoz kapcsolódó is kötőszó az esetek többségében nem az állítmány mögé, hanem előbbre kerül. Már a munka első fejezetében azt olvashatjuk példának okáért, hogy Széchenyi 1814-ben, „bármilyen fiatal is volt, ekkor már öt, a katonaságnál eltöltött évet tudott maga mögött" (9. 1). Holott a szerző itt nyilván nem azt akarta mondani, hogy hőse ekkor fiatal is volt meg öreg is, hanem azt, hogy ő, bármilyen fiatal volt is, ekkor már régen katonáskodott. És hasonló szórendi vétség a további fejezetekben is nemegyszer előfordul. De akad más vissza-visszatérő szórendi hiba is, amire példa lehet, ha Széchenyinek egy Felsőbüki Nagy Pálhoz intézett leveléről azt olvassuk, hogy ez egy „levele Felsőbüki Nagy Pálhoz" (91. 1.), hiszen a magyarban a határozók — a némettel (és más indoeurópai nyelvekkel) ellentétben — mindig az állítmányra vonatkoznak. És úgyszintén germanizmusba — mégpedig mindjárt kettőbe — botlunk, midőn a Budapesten építendő lánchídért verekedő Széchenyiről azt olvassuk, hogy „ha [...] polgárasszonyokra talált, kik érte rajongtak, akkor arra igyekezett őket rábeszélni [értsd: rábeszélni őket]: győzzék meg férjeiket, hogy a hidat pártolják" (226. 1.), hiszen a magyar olvasó ebből a — láttuk: felépítésében is németes — mondatból csak arra következtethet, hogy a kérdéses delnők mindegyikének egynél több férje volt. S ezek után mit szóljunk, ha azt tapasztaljuk, hogy a szerző bicskája többször is beletört a német deren szó magyarra történő átültetésébe? Mert hát a könyvben emiatt nem egy szörnyszülött mondatot olvashatunk. A Széchenyi 1813. október 17-i futárszolgálatát leíró szövegrészben például az áll, hogy hősünk a porosz hadsereg élén álló Blücher tábornoktól e nap estéjén azt a
