Századok – 2006

BESZÁMOLÓ - Az SZKP XX. kongresszusa. Beszámoló a Politikatörténeti Intézetben 2006. február 22-én megrendezett tudományos konferenciáról (Takács Róbert) 1311

BESZÁMOLÓ 1317 sztálini képlettel szemben. Az egyik legfontosabb kérdés, amelyet a kongresszus felvetett, az az egypártrendszer stabilizálása és a szocializmus megújítása közötti választás kérdése volt. Székely Gábor felidézte a XX. kongresszus 30. évfordulója alkalmával tartott moszkvai konferenciát, amelyen a XX. kongresszus örökségeként a demokratikus szocializmus gyakorlatát kérték számon a hozzászólók. Kiemelte továbbá, hogy a XX. kongresszus megállapításai között a sztálini bűnök tárgyalása olyan hangsúlyos tényező volt, hogy végül is csak az került előtérbe. Békés Csaba hangsúlyozta: az 1953 és 1956 közti időszakban a kelet-nyugati viszony olyan mértékben átalakult, hogy bár 1956 és 1963 közt számtalan hidegháborús válság adódott, mégsem a konfrontáció, hanem a kooperáció jelentette a két nagyhatalom kapcsolatának alapját. Más szóval az atomfegyverek birtoklása a kölcsönös felelősségérzetet növelte. Megjegyezte, hogy a XX. kongresszushoz az utókor számos olyan tételt köt — például a háború elkerülhetetlenségének feladását — amelyek már korábban megfogalmazást nyertek, ám doktrínává 1956-ban álltak össze. Tamás Pál forradalmi élménynek nevezte a hétköznapi ember szempontjából azt az érzést, hogy a XX. kongresszus után az élet élhetővé vált. Ugyanakkor a sztálini modell hatékony fejlesztési modell volt, amely választ adott a hogyan tovább kérdésére, amikor az 1920-as évek elején bizonyossá vált, hogy a szocializmus világméretekben történő megvalósítása időszerűtlen. A XX. kongresszus ezt nem tudta új logikával helyettesíteni, így az 1956 utáni időszak a rendszer agóniájaként is leírható. Az egyetlen életben maradt hruscsovi rendszer a hatvanas években Kádár Jánosé volt, míg a hruscsovi gárda csak a nyolcvanas években tudott visszatérni a politikaformálói szerepkörbe, és így lényegében a hatvanas évek nemzedéke indította be azokat a folyamatokat, amelyek a Szovjetunió széteséséhez vezettek. Sz. Bíró Zoltán vitába szállt az előtte hozzászólóval. Úgy vélte, a Szovjetunió a hetvenes évek derekáig felfelé ívelő, dinamikus pályán mozgott, és valahol az évtized első felében volt az a pont, amikor a Szovjetunió fejlettségben is leginkább megközelítette az Egyesült Államokat. Hruscsov beszédével kapcsolatban felvetette, hogy az SZKP főtitkárának nem is a beszéd titokban tartása állt érdekében, hanem — a történések fényében — annak lassú kiszivárogtatása. Földes György szerint a XX. kongresszus hatására a világ mindkét fele ráeszmélt: olyan helyzetbe került, hogy elpusztíthatja a másikat. A békés egymás mellett élés politikája ebben a felismerésben gyökerezett, és alternatíváját a Mao Ce-tung által képviselt agresszív külpolitika jelentette. A kongresszus egyben megváltoztatta a marxista-leninista gondolkodásban a jelen és a jövő viszonyát, a jelen felértékelésével. A vita végül azzal a megállapítással zárult, hogy a XX. kongresszus után meginduló olvadás olyan folyamatokat indított meg a Szovjetunióban és a szovjet blokk országaiban, amelyeket Hruscsov megbuktatása után sem lehetett teljesen visszafordítani. Takács Róbert