Századok – 2005
TANULMÁNYOK - Dominkovits Péter: A rendi jogok védelmezője - a központi utasítások végrehajtója: a 17. századi magyar vármegye 855
A 17. SZÁZADI MAGYAR VÁRMEGYE 867 házy nyert e törvényhatóságra örökös főispáni címet.) 17. században a törvényszéket az esetek többségében a közgyűlés napjához igazították, így sokszor közvetlenül a közgyűlést követő napokon került erre sor. A közgyűlések, törvényszékek időpontjának a kihirdetése a szolgabírák és esküdtjeik feladata volt; ezt mind szóban, mind írásban (meghívólevelek útján) teljesítették. A meghívólevelekben nem csak a közgyűlés időpontját és helyét adták meg, hanem gyakran a közgyűlés legfontosabb tárgyait is jelezték. Restauráció esetén az is előfordult, hogy a főispáni kandidációról szolgabírói hivatalig lemenően (alispán, jegyző, szolgabíró) értesítették a meghívottakat. Az alispán és a szolgabírók által kiküldött meghívók mellett a szolgabírák (alszolgabírák) és az esküdtek feladatai közé tartozott az, hogy szóban és írásban az illetékességi területükön általánosan kihirdessék a közgyűléseket, törvényszékeket. A vármegye közgyűlésén és törvényszékein a megyei rendek egyeteme megjelenhetett, de az egyházi és világi főnemesség ezt csak fontos esetekben tette meg. Ok többnyire megbízólevéllel, gyakran konkrét utasításokkal ellátott képviselőik (vezető familiárisok, ügyvédek stb.) — a 17. század elején egy-egy fő, a század középső harmadától két-két fő — révén vettek részt. A vármegye területén fekvő szabad királyi városokat, mint a rendi állam szerves, kollektív jogokkal rendelkező tagjait, rendszeresen meghívták a vármegyei közgyűlésekre.6 4 Ε városok a megbízólevélben meghatározott személyekkel (pl. jegyző, bíró, tanácsurak sorából valaki, ügy-I véd) képviseltették magukat. A megyei rendek sorából a 17. századi vármegye élén az alispán (vice! comes) állt - nagyobb vármegyék esetében párhuzamosan két fő is betölthette ezt a tisztséget; a mindennapi vármegyei közigazgatás, jogszolgáltatás megha-1 tározó személyei voltak. A járásokat az élükön álló szolgabírákról (judex nobilium, judlium) nevezték el. A feladatok megosztása miatt már a 16. szazadban is több vármegyében működött alszolgabíró (vicejudex nobilium), de e tiszt el| terjedtebbé a 17. század derekán vált. A szolgabírák munkáját az esküdti kar segítette (jurati assessoresjurassores), míg a vármegye pénzügyeiről az adósze-I dőnek (generalis perceptor) kellett gondoskodnia. Az 1613:24. tc. a szolgabírák, esküdtek közigazgatási elfoglaltsága miatt engedélyezte, hogy a törvényszékeken ülnökök (assessores) is bíráskodjanak. A vármegye közigazgatási, jogszolgáltatási ügyekben keletkezett kiadmányait saját pecsétje alatt adta ki, amelynek használatát a 15. század végi előzmények (pl. 1498: Somogy vármegye) után az 1550:62. tc. kötelezően írta elő. A hivatalviselőket a tisztújítások idején a vármegye rendjei a főispán által kandidált (alapvetően a vármegyében birtokkal rendelkező) 3-4 nemes személy közül választották, vagy tisztükben őket megújították. A vármegye írásbeliségéért felelős jegyző (nótárius, Ordinarius nótárius) szintén a restaurációk alkalmával került megválasztásra. Az eddigi szakirodalom szerint a magasabb szintű kvalifikáltság miatt az ő pozíciója állandóbb volt; személyében jelenik meg az első éves fizetésessel rendelkező vármegyei hivatalnok. A hivataláról lemondó alispán a tisztújító közgyűlésben, a közgyűlés előtt, szimbolikus cselekedetet 64 Jogosultságuk középkori gyökereire: Kubinyi András: Rendelkeztek-e országrendiséggel a magyar királyi szabad városok a középkorban? In: Egy emberöltő Kőszeg i. m. 55-70.
