Századok – 2005
KÖZLEMÉNYEK - Gerics József: Középkori országgyűléseink és az európai jogfejlődés (A római jog hatása Magyarországon) 353
KÖZÉPKORI ORSZÁGGYŰLÉSEINK ÉS AZ EURÓPAI JOGFEJLŐDÉS 357 nél, prelátusoknál és kommunitásoknál. Még a fejedelemre szállt nemesi birtok városi(as) (städtisch) központja sem volt „landstandsfähig", amíg ki nem szabadult ebből a „Herrschaftsverband"-ból! A „nemzetségekhez" tartozás csak a minőséget adó, kvalifikáló birtokkal kapcsolatban vonta maga után a rendi mivolt jogát!8 Ez így a középkori Magyarországon nem állapítható meg. A magyarországi viszonyokkal való összevetés igénye ezért fokozottan szükségessé teszi annak hangsúlyozását, hogy Mitterauer Németországra nézve nem tart kielégítőnek olyanféle meghatározást, amely szerint a rendek adott terület összlakosságán belül kiváltságolt osztályok, vagy rétegek, illetve képviselőik. Valamely német tartomány prelátusainak rendje például nem azonos a papsággal, s nem is képviselője annak. A tartományi lovagi rend szintén csak a fejedelem lovagjait öleli fel, más urakét nem. A tartományi rendi jogot élvező városok képviselői éppen így nem képviselték a polgárságot, a falusi közösségeké pedig a parasztságot, hanem csak az őket éppen küldő, meghatározott közösséget. Magyarországi viszonylatban az átlagosnál nagyobb jelentőségű Mitterauernak az a megítélése, hogy a társadalmi tekintély és gazdasági hatalom nem tekinthető a rendi jogosultság közvetlen ismertetőjegyének. Nem ad ugyanis választ arra az alapkérdésre: miért van azonos kritériumokkal rendelkező személyek csoportjából egyeseknek az országos és tartománygyűlésen részvételi joguk, másoknak pedig — ugyanabból a csoportból — miért nincs?9 Ebben — a jogilag egységes magyar nemességtől eltérően — a jogi tekintetben differenciált németországi nemesség sajátossága nyilvánulhatott meg. A következőkben azt kívánom elemezni, mennyire felelt meg egymásnak a rendiség általános európai fejlődésével foglalkozó szakirodalom némely alapvető megállapítása és a középkori magyarországi rendiség. A magyar törvényhozás — Mátyás adópolitikájának reakciójaként — az 1504. évi 1. törvénycikkelyben mondta ki, hogy az adómegajánlás joga kizárólag az országgyűlést illeti meg, az uraknak és az egyes megyék nemeseinek nemességük elvesztése terhe alatt tiltották meg, hogy az ország régi szabadsága ellenére adót és rendkívüli adót ajánljanak meg a királynak. Ennek a törvénynek többszörös a jelentősége az országgyűlések és adómegajánlás dolgában. Meghatározza, hogy az adómegajánlásra kizárólag az országgyűlés, az ott összegyűlt urak és nemesek (követeik) jogosultak, rajtuk kívül senki és semmi. Rendileg zárt kör. Az európai (benne a magyar) szakirodalom szinte kötelező, magától értetődő meghatározásként ismételte és jelentős részében ma is erőltetve ismétli a rendi gyűlés Cadier által 1888-ban adott definícióját (azaz, hogy a rendi gyűlés a három kiváltságolt rend politikai és kormányzati jogokkal felruházott gyűlése, mely jogok közül az adómegszavazás a legalapvetőbb.) Ám az 1504. évi törvény elsőként kodifikálva az országgyűlés adó- és subsidium-megajánlási jogát, rögvest le is szűkítette az urakra és a nemesekre. Cadier említett meghatározásának következetes alkalmazása esetén 1504 előtt magyarországi rendi gyűlésről nem lehetne beszélni, középkori rendi gyűléseink periódusa az 1504 és 1526 közötti 22 évre zsugorodnék össze, s rajtuk mindenképpen helyet 8 Mitterauer, M.·, i. m. 32-33. 9 Mitterauer, M.: i. m. 12-13.
