Századok – 2005
TANULMÁNYOK - Zsoldos Attila: Az ifjabb király országa 231
236 ZSOLDOS ATTILA (1226-1241), hogy aztán végül IV Béla fiai, István (1245) és Béla zárják a listát (1260-1269) az 1264 előtti időszakban. A hercegek közül csak hárman — Imre, Béla és István — voltak elsőszülöttek, s számítottak így szlavón hercegségük idején trónörökösnek, míg a későbbi II. András például fegyverrel kényszerítette ki bátyjától, Imrétől, hogy apjuk, III. Béla halála után megkapja Szlavónia (és Horvátország) hercegségét.32 Ennyiben indokoltnak tekinthető tehát a szlavón hercegséget az angol trónörököst megillető walesi hercegséghez hasonlító vélekedéssel" szemben megfogalmazott kétely.3 4 Másfelől azonban nem feledhető, hogy Imre fia — a későbbi III. László — 1199-ben született,35 így akkor, amikor (II.) András a szlavón hercegség elnyerése érdekében bátyja ellen támadt, valójában ő számított a trón örökösének. IV Béla is magától értetődő természetességgel tette, mint láthattuk, szlavón herceggé 1245-ben elsőszülött fiát, Istvánt, s hogy a trónörökös és a szlavón hercegség között mégiscsak lehetett valamiféle kapcsolat, azt éppen e lépés merőben formális volta bizonyítja. Hasonló módon szerepel Szlavónia és Horvátország hercegeként (dux Slavonie et Croatie) IV László öccse, András is azon levelezésben, amelyek András herceg és Rudolf német király egyik rokonának tervezett házassága ügyére vonatkozik. '" Figyelmet érdemlő körülmény, hogy Andrást bátyja, IV László okleveleiben egyébként csupán „András herceg"ként említik,1' a dinasztikus házasság létrehozása érdekében folytatott diplomáciai tárgyalások során ellenben nagyon is indokolt lehetett annak hangsúlyozása, hogy az az idő szerint, 1274 végén, tizenkét éves'8 — s így életkoránál fogva természetesen gyermektelen — IV László király örököse a nyolcéves András herceg. Említést érdemel végül, hogy a későbbi III. András történetesen szintén az egész Szlavónia, Dalmácia és Horvátország hercege (dux totius Sclavonie, Dalmacie atque Croatie) címet vette fel 1278-ban,'9 ami minden bizonnyal trónigényének hangsúlyozását volt hivatott szolgálni. Nem kellett tehát Istvánnak fiktív ius ducatust koholnia,4 0 mert a hagyomány, mely a trónörökös számára apja életében Szlavónia birtoklását jelölte ki, létezett, igaz, olyan szilárd intézménnyé nem vált, mely a mindenkori király akaratától független automatizmusként működött volna. Az uralkodó, ha úgy látta jónak, másként is dönthetett, amint arra részint IL András 1226., részint pedig IV Béla 1260. évi rendelkezése figyelmeztet: mindkét esetben a fiatalabb herceget — Kálmánt, illetve Bélát — részesítette előnyben a király a trónörökössel szemben. 5 32 Pauler Gy.: A magyar nemzet tört. i. m. II. 13. 33 Györffy György: A magyar nemzetségtől az vármegyéig, a törzstől az országig I—II. Századok 92. (1958) 584. 34 Kristó Gyula: A feudális széttagolódás Magyarországon. Bp. 1979. 54. — Korábban magunk is osztoztunk e kételyben, 1. Zsoldos Attila: Sopron város és megye a 13. század utolsó harmadában. In: A város térben és időben. Sopron kapcsolatrendszerének változásai. Szerk. Turbuly Éva. Sopron 2002. 26. 35 Wertner M.: Az Árpádok családi tört. i. m. 373. 36 (1274): CDCr VI. 93., 93-94. — A levelek keltére 1. RA 2570. sz. 37 1274: RA II/2-3. 112., ÁÚO IV 40., CD V/2. 207., ÁÚO XII. 112.; (1277): RA II/2-3. 191. (ez utóbbi keltére 1. RA 2803. sz.). 38 Wertner M.: Az Árpádok családi tört. i. m. 534.; Kállay Ubul: Kutatások IV László korára Ι-Π. Századok 40. (1906) 41-45. 39 1278: CDCr VI. 244. 40 Vö. Kristó Gy.: Széttagolódás i. m. 56.
