Századok – 2005
TÖRTÉNETI IRODALOM - Nemzeti és regionális identitás Közép-Európában (Ism.: Niederhauser Emil) 201
202 TÖRTÉNETI IRODALOM amely ezért antiklerikális is. Masaryk cseh nemzeti koncepciója egyfajta arisztokratikus patriotizmust képviselt. A 19. század végén az ő realista pártja mellett megjelentek a mérsékletet hirdető néppártok. A mai tagolt ideológiai- és pártstruktúrában a neoliberális-konzervatív irányzat mellett erős kommunista párt, sőt szélsőjobb elemek is jelen vannak. Ábrahám Barna a szlovák problematikát elemzi. Utal az Uhorsko/Mad'arsko országnév kettősségére, ahol az előbbi a történeti Magyarországot jelenti, az utóbbi a mait. (Korábban Halász Iván veti fel a kötetben azt az ötletet, hogy az Uhorsko fogalmat a magyarban Magyarhonnak kellene mondani. Persze fordítva jobb volna, mert a Magyarhon hívebben tükrözné a magyar dominanciát, ám a mai országnév megváltoztatása lehetetlen volna.) A szlovákokra jellemző, hogy a magyarokkal és a csehekkel szemben kellett önálló nemzeti voltukat bizonygatniuk. Bonyolódott ez a felekezeti kérdéssel, hiszen a szlovákok nagyobb része katolikus, míg a kisebbség evangélikus. A szerző idézi Samuel Timont, aki a 18. század során először hirdette meg, hogy a szlovákok itt őslakosok voltak és szívesen befogadták a magyarokat. A dualizmus korát gyarmati uralomnak tekintik, de ekkor irtotta ki Czambel, a kiváló nyelvész a bohemizmusokat a nyelvből. A Tiso-féle állam Hitler találmánya volt, ami kényszerpályára vitte a a szlovákokat. A szlovákok nehezményezik, hogy a csehek lenézik és kioktatják őket, ezért viszonyuk a csehszlovák időkben sem volt felhőtlen. Mivel a szlovákokat sohasem kérdezték meg az állami változások vonatkozásában, egyfajta felelőtlenség alakult ki bennük az állammal szemben. A gyakorta a túlélés mestereinek nevezett szlovákok múltban gyökerező görcsössége csak magyar és cseh segítséggel oldható. Az erdélyi Nagy Róbert a román nemzetfejlődés problémáit a több állam közti megosztottságból vezeti le. Az erdélyi román nemesség elmagyarosodott, a két fejedelemségben a szláv-bizánci hatás volt az uralkodó. Az egyházi unió Erdélyben erősítette a tiszta római származás tudatát. A 19. században Havaselvén a francia befolyás volt az uralkodó (a bojárfiakat bonjouristáknak nevezték francia-majmolásuk miatt), Moldvában pedig régóta a lengyel és a magyar hatás váltakozott. A 19. század végén Titu Maiorescu itt fejtette ki elméletét a román nemzettudat „megalapozatlan formájáról". A 20. században a népiesség mellett a sänätorizmus az ősi falusi egyszerűséget kultiválta. 1918 után a megvalósult egységállamban a jobboldal erősödött meg, majd 1945 után már Dej kiépítette a nemzeti kommunizmust. Szilágyi Imre a szlovén fejlődésben a tartományi patriotizmust látja kiindulópontnak. Az 1840-es években felvetődött a nyelvkérdés: Valentin Vodnik a szerb-horvátot választotta, Franje Preseren a szlovént, de német nyelvű levélben szakított költőtársával. 1848-ban megfogalmazódott a szlovének lakta terület egyesítésének terve. Az elnémetesedő ,,nemskutar"-okat megvetették, s a horvátoktól való félelmükben, de az osztrák uralom miatt is, inkább oroszok akartak lenni, mint poroszok - a korabeli jelszó szerint. Egy ideig a Monarchián belüli trializmusban látták a megoldást, de hangoztatták, hogy a másik két délszláv néppel szemben „csak a szlovének dolgoznak". A horvátoktól ma is elhatárolódnak, de az Európai Uniótól is idegenkednek. Sokcsevits Dénes a horvát nemzettudat meghatározójának a több állam közti megosztottságot, a Dalmáciával való egyesülés (háromegy királyság) programját, s később a jugoszláv egységállamtól való idegenkedést tartja. A szerbekkel való ellentét már 1918 előtt megjelent. A 19. században Strossmayer az orosz orientációt, Starcevic az önállóságot képviselte. A magyarok iránt olykor megnyilvánult a rokonszenv (pl. a neoabszolutizmus mint közös ellenség ellen), de inkább a szembenállás volt a jellemző, s csak 1945 után Krleza révén az irodalomban mutatkozik árnyaltabb magyarságkép. A szerb-horvát viszonyt a második világháború alatti ellenségeskedés kiélezte, s még inkább a szerb-horvát háború 1992-95-ben. A horvátok távolságtartóak nemzeti kisebbségeikkel szemben. 1994-ben egy közvéleménykutatás szerint az osztrákok és a magyarok a legjobb barátok: csak 0,3% tartja őket ellenségnek. Ress Imre azt vizsgálja, lehetséges-e bosnyák nemzetről beszélni, s elveti ennek lehetőségét. Pedig az okkupáció idején Kállay Béni mint közös pénzügyminiszter megpróbált a muszlimokból bosnyák nemzetet faragni, de már Burián felhagyott ezzel. Az itteni szerb és horvát lakosság nemzeti ideológiáját a szomszédságból kapta. De még muszlim oldalon is akadt, aki a muzulmánokat horvátoknak tartotta. 1918 után a jugoszláv „háromnyelvű egynemzet" megoldás vált elfogadottá. 1941-1944-ben a muszlimok egyrésze a partizánok közé állt, mások a németek oldalán harcoltak, ezért kollaboránsoknak tartották őket. 1964-ben viszont a titói Jugoszláviában végre elismerték egy muszlim nemzet létét. A három felekezet valamiféle együttélése még az 1995-ös daytoni rendezés után is csak a városokban található meg. A muszlimok közt van magyarellenesség, a török hódoltság korát a bogomil-ellenes magyar hadjáratokért vett revánsnak tekintik.
