Századok – 2005
TÖRTÉNETI IRODALOM - Vidéki diákmozgalmak 1956-ban (Ism.: Izsák Lajos) 1596
1596 TÖRTÉNETI IRODALOM azért is, hogy nimbuszát megtépázza és „modernül" értelmezze. (Brownak ez a törekvése és kísérlete persze nem aratott osztatlan sikert. A brit sajtóban a könyv recenzensei, méghozzá nemcsak a megrögzött szocialisták - nem találták rokonszenvesnek Brown olykor lekicsinylő, kifigurázó sorait. Ebbe az utcába a később születettek nem ritkán tévednek bele.) Ismeretes, hogy Maxton vezette ki az ILP-t (persze nem egyedül) a Munkáspártból (Labour Party) - amelyet elvtelennek, megalkuvónak ítéltek (mármint a párt vezetőit és politikáját). Brown felidézi, hogy 1932 őszén (vagyis mélyen a gazdasági világválság napjaiban, s az LP nevezetes történelmi szakadása után) Maxton olyan felszólítást adott ki a parlament őszi ülésszakának megnyitása előtt, hogy az ILP feladata az, hogy teljes erővel „küzdjön a békéért, a munkahelyek megőrzéséért és a szocializmusért". Maxton ehhez hozzátette: „Akár elég hangos lesz ez a kiáltás a parlamenten kívül, akár nem, az ILP parlamenti frakció mindent megtesz majd annak érdekében, hogy ez a kiáltás a parlamentben elég hangos legyen." Maxton valóban meg is tette, s a parlamentben oda is figyeltek a szavára, és valóban megtörhetetlen volt. Gordon Brown az Új LP modern és más utakat kereső vezetője azonban éppen Maxton magányosságát, némi extravaganciáját domborította ki, s azt emelte ki, hogy „hét évvel később", amikor Maxton még mindig az ILP „vezére" volt és a parlamentben ismét szembe került egy olyan új történeti eseménnyel, mint a második világháború kirobbanása, Maxton és az ILP „teljesen elszigetelődött". S Gordon Brown olvasatában alighanem ez is volt Maxton hagyatékának lényege. Ismerte, sőt alaposan tanulmányozta is Maxton írásait, parlamenti beszédeit, és Brown nem is fordult azokkal kereken szembe, de a következtetése mégis az volt és maradt, hogy erre az útra nem szabad rátévedni. Vagyis a „makacs" szocialista elvszerűség helyett sokkal jobb és célravezetőbb a pragmatikus politika. Az élet és Gordon Brown elemzése azonban nem egyszerűsíthető le ennyire. Brown számokat, adatokat közöl arra, hogy a brit gazdaság milyen mélyre süllyedt 1931/32-ben és ennek milyen súlyos társadalmi következményei voltak (így a tartós és tömeges munkanélküliség). Ezzel a helyzettel számolva Brown megállapítja, hogy roppant nagy szükség lett volna a baloldaliak és a szocialisták (mindkét csoport megjelenik a könyvben) egyesítésére. Ezzel szemben Brown szerint Maxton és az ILP ekkor és egy évtizeden át az 1930-as években reménytelen szektariánizmusba és ezzel együttjáró szektaküzdelmekbe merült el. (A szerzőnek ez a megállapítása sem teljesen új és egyedi - de ebben a megfogalmazásban mégiscsak leegyszerűsítő.) Brownak ez az elemzése annyiban azonban mindenesetre feltűnő, hogy — legalább is a 30-as évekre — ő is ezt a bizonyos baloldali, szocialista egység kialakítását tartotta volna kívánatosnak. Mindezt még tetézi az a markáns bírálata, amivel a MacDonald-Snowden vezette Munkáspárt 1931. évi politikáját illeti, a koncepciótlansága, és a gazdasági „megkurtítási" politikája miatt, amivel éppen a munkanélkülieket és a szegényeket sújtotta. S ne feledjük, ez a könyv egy gyakorló gazdaságpolitikus írása, aki ily módon egy olyan gazdaság és költségvetési politika fölött tört lándzsát, amely sok nemzedékkel később még sokszor visszaköszönt. Brown felidézi, hogy amikor a MacDonald kormány a parlamentben elfogadtatta a hírhedt Means Act-et, az éhezők és nélkülözők a helyi önkormányzatokat „rohanták meg" segélyekért. S lévén, hogy ezt a törvényt azután a „Nemzeti Kormány" is fenntartotta, nem csoda, hogy az újjáalakult LP sok helyi önkormányzatot visszahódított. Mint Brown aláhúzza: Skóciában az önkormányzatok felét. S mindebben Maxtonnak nem kis része volt, aki az országban és a parlamentben is egyik lelke volt e törvény és rendelkezései elleni harcnak. (Ebben az esetben Brown teljes mértékben „vállalja" Maxton egykori harcát. Ezt a nyomorgókkal szembeni hosszú éveken áthúzódó nemtörődömséget Brown megbocsájthatatlannak ítéli - és Maxton 1933. évi éles parlamenti felszólalását felidézve megjegyzi, hogy Maxton átfogó javaslatai csak tí év múlva értek be. Ezzel Brown egyértelműen a Beveridge-terv elfogadására utal. Más kérdés, hogy ezt a Jóléti" politikát az utolsó egy-másfél évtizedben miként „tették hidegre".) Az elismerő szavak mellett azonban Brown elemzésében állandóan visszatér az a gondolat, hogy noha Maxton a parlamentben nagyszerű beszédeket mondott (és ezekre sokan emlékeznek) ugyanakkor maxton végzetesen elszigetelődött, beszédeinek nem volt igazi politikai következménye, hatása és az ILP-t is elszigetelte. Brown mindezt megtoldotta azzal, hogy szerinte Maxton és az ILP nem dolgozott ki megfelelő, járható alternatívákat és így belemerevedett a szekta-szerepbe. Brown még tovább ment, s úgy vélte, hogy Maxton ebben a helyzetében és szerepében tulaj-