Századok – 2005

BESZÁMOLÓ - (In)divisibiliter ac (in)separabiliter. IV (Habsburg) Károly; az I. világháború és a soknemzetiségű Monarchia felbomlása. Nemzetközi konferencia Rómában; 2004. november 25-26-án (ifj. Bertényi Iván-Zeidler Miklós) 1515

BESZÁMOLÓ 1547 király a katasztrófa megelőzéséért, mennyiben tehető ő is felelőssé a bekövetkezett nemzeti tragédiáért? Az előadásban vizsgált több mint negyven visszaemlékező Károlyról alkotott képe is elsősorban a Trianon-központú gondolkozási rendszer keretei között értelmezhető. Károly 1918 előtti működését szinte kizárólag mint 1918-1920 előtörténetét értelmezték, s nem önálló korszakként. Erre szinte egyedüliként azok a politikusok vállalkoztak, akik mind 1917-18-ban, mind a háború után (mint legitimisták) Károly bizalmát élvezték, a király híveinek számítottak és politikai pályafutásuk Károly uralkodása alatt, neki köszönhetően ért a csúcsra. Bár körükben a korszak igen tekintélyes személyiségei is megtalálhatók, számuk mégis viszonylag csekély, emlékirataiknak a szélesebb körök gondolkodására gyakorolt hatása gyenge. Apponyi Albert gróf, iíj. Andrássy Gyula gróf, Szterényi József, a kalandos életű Windischgraetz Lajos herceg nyíltan vállalták visszaemlékezéseikben Károlyt dicsőítő álláspontjukat. (A szintén a legitimistákhoz tartozó Gratz Gusztáv — aki a korszak reprezentatív történeti összefoglalását készítette 1934-ben — már távolságtartóbb volt.) A legitimista visszaemlékezések egyes konkrét esetek bemutatásával is azt igyekeztek igazolni, hogy Károly képes volt megérteni a magyar nemzet vágyait és sok kérdésben szakított a Habsburg-dinasztia évszázados centralista felfogásával. Sőt, Károlyban azt a személyt látták, aki magyar nemzeti királlyá válhatott volna, hiszen a nemzet régi követeléseiben sokkal engedékenyebbnek bizonyult, mint Ferenc József vagy a Habsburgok általában. (Károlynak a közös hadseregre vonatkozó reformjai — melyeket ugyan csak a háború utánra ígért — Apponyi számára egész politikai pályájának utólagos és késői igazolásul szolgáltak.) Ez a csoport hangsúlyozta legjobban Károly rokonszenves személyes tulajdonságait. Kiemelték családcentrikus, barátságos és emberséges jellemét, jó magyar nyelvtudását és azt, hogy Ferenc Józseffel ellentétben nem ragaszkodott az ősi ceremóniákhoz. Bár ezeket a jellemvonásokat szinte minden szerző feljegyezte, mások ennek negatív színezetet kölcsönöztek. A korszakról általában adott magyar vélekedések alapvetően két csoportra oszthatók. A történelmi ország széthullásának nemzeti tragédiájáért jobb- és baloldal máshol kereste a felelősöket. A jobboldali szerzők — és ide sorolhatjuk a legitimista tábort is — elsősorban Károlyit és az októbristákat hibáztatták, amiért tétlenül nézték az ország felbomlását, majd átadták a hatalmat a bolsevistáknak. A baloldali szerzők ellenben azt hangsúlyozták, hogy amikorra átvették a hatalmat, már minden késő volt, és az antidemokratikus és antiszociális, régi elit és az általuk az országra kényszerített háború okozta a nemzeti tragédiát. A két oldal abban egyetértett, hogy nem Károly királyban látták a fő bűnöst. Ennek megfelelően a legtöbb visszaemlékezés alig foglalkozott a király személyével. Többnyire rövid megjegyzésekben dicsérték a fiatal uralkodó békevágyát, személyes jóindulatát és rokonszenves személyiségét, de megállapították azt is, hogy tapasztalatlansága miatt sokszor kapkodott vagy habozott. A nagy egészen belül két árnyalatot különböztethetünk meg. A jobboldali szerzők, ezen belül is Tisza István gróf egykori hívei voltak talán a legrosszabb véleménnyel Károlyról. Azt rótták fel neki, hogy Tisza menesztésével azt az egyetlen erőskezű politikust állította félre, aki megmenthet-