Századok – 2005

BESZÁMOLÓ - (In)divisibiliter ac (in)separabiliter. IV (Habsburg) Károly; az I. világháború és a soknemzetiségű Monarchia felbomlása. Nemzetközi konferencia Rómában; 2004. november 25-26-án (ifj. Bertényi Iván-Zeidler Miklós) 1515

1532 BESZÁMOLÓ késlekedett elismerni az utódállamokat. Az osztrák történész előadásban rámutatott arra, hogy jóllehet az ún. Sixtus-ügyben a Vatikán nem játszott szerepet, ám Sixtus herceg közvetítői szerepével tisztában voltak, ugyanis a herceget még 1915 tavaszán maga XV Benedek pápa is fogadta. Valfrè jelentései különben hangsúlyozták, hogy a Sixtus-ügy mennyire tönkretette a császári pár — és különösen Zita — népszerűségét. Bár nyíltan soha nem állt ki a katolikus Habsburgok mellett, 1918 októberében a pápa ismét közvetíteni igyekezett Károly és ellenfelei között. Ekkor James Gibbons baltimore-i bíboros-érseket kérték fel, hogy Wilson amerikai elnöknéljárjon közben a Monarchia érdekében. Bécs hajlandó lett volna kiüríteni a megszállt területeket, és bizonyos területi engedményekre is hajlott volna. Mivel Gibbons érezte küldetésének kilátástalanságát, titkárát küldte maga helyett, aki éppen azon a napon kapta meg Wilson elnök elutasító válaszát, amikor — 1918. október 18-án — az USA elismerte hadviselő félnek a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot, és ezzel egyértelműen a Monarchia feldarabolását kívánó hatalmak közé állt. A jelentések kitértek a Monarchia nemzetiségi viszonyaira is: 1918-ra a nemzetiségek közötti gyűlölködés — elsősorban a cseh-német ellentét — már szinte nagyobb volt, mint amit a külső ellenséggel szemben éreztek a Monarchia népei. Az ellátási nehézségek láttán a nuncius már 1918 nyarán a hadsereg felbomlási tüneteire hívta fel a figyelmet. Igaz, a politikai és nemzeti ellentéteket Ausztria nem kezelte olyan brutális módszerekkel, mint az oroszok: 1914 szeptemberében, Galícia megszállásakor az oroszok Andrij Septyickij gróf lembergi görög katolikus metropolitát Oroszország belsejébe deportálták, a görög katolikus rítust pedig egyszerűen betiltották. A metropolitát csak az Ideiglenes Kormány engedte szabadon 1917 áprilisában, és ők engedélyezték ismét az görög rítusú katolikus egyház működését is. Ha nem is ilyen kemény eszközökkel, de az osztrák hatóságok is felléptek a számukra politikai szempontból kényelmetlen főpapokkal szemben. Az olasz érzelmű trienti püspököt, Celestino Endricit a háború kitörésekor házi őrizetbe helyezték, majd a heiligenkreutzi ciszterci kolostorba vitték. Károly — miután nem sikerült Endricit békés lemondásra bírni — 1918 elején a pápához fordult, és kérte eltávolítását, amit XV Benedek elutasított. Az éveken át olaszbarátsággal gyanúsított spliti püspök, Gjivoje letételéhez ellenben hozzájárult a Vatikán, ám Gjivoje időközben meghalt. Szintén felmerült a felségárulás vádja szlovén nemzeti fellépéséért Anton Bonaventura Jeglic ljubljanai püspök ellen is. Az osztrák kormányzat évtizedeken át mindig mérsékelt, de olasz öntudatú püspököket nevezett ki Trientbe, ellenben Csehország és Morvaország a világháború előtt nemzeti érzés nélküli cseheket, vagy inkább németbarátok főpapokat kapott, mert ettől is remélték az éles cseh-német szembenállás csökkenését. A csehországi németek számára ugyanis a katolikus egyház csehnek számított, és a német nemzeti érzelmekkel összeegyeztethetetlen volt. (Nem véletlen, hogy a „Los von Rom" mozgalom is éppen Eszak-Csehország németlakta vidékein volt a legerősebb.) Bécs minden igyekezete ellenére már 1917 nyarán Valfrè nuncius azt jelentette, hogy a cseh-német ellentét olyan nagy, hogy Csehország polgárháború szélén áll, s a klérus is teljesen megosztott a nemzeti törésvonalak