Századok – 2005

BESZÁMOLÓ - (In)divisibiliter ac (in)separabiliter. IV (Habsburg) Károly; az I. világháború és a soknemzetiségű Monarchia felbomlása. Nemzetközi konferencia Rómában; 2004. november 25-26-án (ifj. Bertényi Iván-Zeidler Miklós) 1515

BESZÁMOLÓ 1519 sát támogatta, míg a szocialisták, bár bíztak a olasz-délszláv együttműködésben, tartottak a nacionalizmus felerősödésétől. Miután 1918 júniusában az utolsó osztrák-magyar támadás is kifulladt a Piavénái, ősszel felgyorsult a Monarchia bomlásának folyamata. Október 4-én a Reichsratban De Gasperi már arról beszélt, hogy népszavazás esetén a trentinóiak 95%-a Olaszországhoz csatlakozna - ugyanő tavasszal még 90-95%-ra tette az Ausztriára szavazók arányát. Károly október 18-i manifesztuma Triesztnek speciális státust kínált. A goriziai olaszok üdvözölték e lépést, s olasz nemzeti tanács felállítását követelték, továbbá autonómiát igényeltek Friuli Ausztriához tartozó részének. Pittoni már megkésettnek tartotta a császári nyilatkozatot — mint mondta: az osztrák politikusok „megsárgult okmányokat védelmeznek és a múlt emlékműveit és romjait vigyázzák" —, és teljes önállóságot követelt Trieszt számára, a következő napokban pedig a trieszti szocialisták örömmel üdvözölték a csehszlovák és a jugoszláv állam megalakulását, ugyanakkor — természetesen — elítélték a jugoszláv törekvéseket Trieszt megszerzésére. Előadásának végén Ara emlékeztetett arra, hogy még a Reichsrat utolsó ülésén, 1918. október 25-én fellépő olasz szónokok is háromféle kibontakozási programmal léptek fel. A liberálisok és a trentinói katolikusok már előző nap megalakították a fascio nazionalét, s szószólójuk, Conci révén kinyilvánították, hogy Olaszországhoz akarnak csatlakozni. A goriziai Bugatto támogatta Károly manifesztumát, de a friuliaknak önrendelkezési jogot követelt, s nyomatékképpen friuli nyelven elmondott szavakkal — melyek először s utoljára hangzottak el a Reichsratban — zárta beszédét. Pittoni a Tengermellék részére követelt autonómiát, így közvetve a konföderáció mellett tette le a voksát. Ezután a Bellunóban dolgozó Francesco Marin olasz történész következett Az osztrák-német szociáldemokrácia és az 1917. évi békekísérletek c. előadásával. Marin emlékeztetett rá, hogy a háború kitörése annak idején készületlenül érte az Internacionálé pártjait, ezért az 1914. július végére Bécsbe tervezett konferenciájuk el is maradt, mindössze az végrehajtó testület vezetői találkoztak Brüsszelben. Ausztriát ekkor Viktor és Friedrich Adler képviselte. A Reichsrat bezárásával három szűk esztendő következett a DSAPÖ (Deutsche Sozialdemokratische Arbeiterpartei Österreichs) számára: a nyilvánosság korlátozása, a cenzúra, a munka világának militarizálása, a rendőri ellenőrzés és a katonai bíráskodás valósággal megbénította a párt működését. Ausztriában is életbe lépett az ún. Burgfrieden (union sacrée), amelynek értelmében a pártok az államérdeknek fejet hajtva feladták a túlzott ellenzékiséget. A DSAPÖ szinte eltűnt a közéletből, a párttagság 1917-re egyötödére csökkent. Friedrich Adler a párt baloldaláról élesen kritizálta e visszavonulást, amit a Kari Stürgkh kancellár halált követő 1916 végi politikai irányváltás, majd I. Károly meghirdetett reformjai mintegy visszaigazoltak. 1917-ben a békevágy a legkülönbözőbb politikai köröket tartotta mozgásban. Károly békeajánlattal fordult Oroszországhoz és az antanthoz, tavasszal pedig az Internacionálé indított nagy diplomáciai munkát a béke érdekében, amelynek eredményei a stockholmi konferencián mutatkoztak meg. A szovjet és osztrák kormány akciója nyomán az osztrák-német szociáldemokrata szek-