Századok – 2004

Történeti irodalom - Péter Katalin: A reformáció: kényszer vagy választás? (Ism.: Niederhauser Emil) V/1275

< TÖRTÉNETI IRODALOM Péter Katalin A REFORMÁCIÓ: KÉNYSZER VAGY VÁLASZTÁS? Bp. 2004. Nemzeti Tankönyvkiadó, 124, 2 1. (Európai iskola) Péter Katalin a 16-17. századi történelem szakértője, nem a copfos politikatörténet vagy a már majdnem hagyományos gazdaságtörténet oldaláról, hanem a (kissé körülhatárolhatatlan) művelődéstörténet terén, társadalmi helyzet, mentalitás, a gyermekek - a téma végtelen. De hát Péter Katalint a Századok olvasóközönségének nem kell bemutatni. A könyv igazi telitalálat. Bevezetőben a reformáció eddigi két alapkoncepcióját kérdőjelezi meg, a Darwin-féle fejlődéselméletből kiindulót, meg Rankéét, aki a nyelvet tartotta alapvetőnek. Az Európát mintának tekintő szemlélettel szemben arra utal, hogy a civilizáció mára milyen óriási pusztítást visz véghez. A reformáció egyetemes (európai!) jelenség, de nincs általánosan elfogadott tartalma. Ezek után érdemben áttér a magyarországi fejlődésre. Időrendi keretnek 1444-et és 1590-et tartja, az első egy oklevél, amelyből világos, hogy a templom felekezeti hovatartozása független a kegyúrtól, a második a Vizsolyi Biblia megjelenése. Elsőként a nyelvek és felekezetek együttélését tárgyalja: az uralkodó nyelv a magyar volt, az idegen királyoknak is meg kellett tanulniuk, de a parasztokra a nyelvtudás nem volt kötelező. A földesurak és a gazdatisztek tanulták meg a parasztok nyelvét. A reformáció előtt két felekezet létezett Magyarországon, a nyugati és a keleti egyház. Az utóbbinak hívei általában az alsóbb rétegekből kerültek ki. A nyugati egyház papjainak a helyzete jóval kedvezőbb volt. A nyugati egyház megkövetelte a házasságkötést, és ezt az örökösödés problémái miatt be is tartották. A keleti egyház nem ragaszkodott hozzá. A papválasztás a kegyúr joga volt, a felekezettől függetlenül. Magyarországon a hatalom kérdésében a bizonytalan pont az a réteg, amelyet Luther der gemeine Mann-nak nevez. Péter szerint magyar vonatkozásban az együgyűek felelnek meg ennek a kategóriának. Mindenképpen a rendzavarókról van szó. A humanisták és az egyházi vezetők egyaránt az alsó rétegek műveltségi szintjének az emelésére törekedtek, és ennek volt is eredménye, a parasztok nem voltak tájékozatlanok a mindennapi élet és a vallás dolgaiban. Külön fejezetben foglalkozik a szerző a Dózsa-felkeléssel, persze nem eseménytörténeti szinten. A felkelés Szűcs Jenő szerint a szabadságért tört ki. A keresztesek kiváltságai vonzották a parasztokat, ismerték az üdvözülésre vonatkozó egyházi tanításokat. A leverés után a nemesek számára az volt a tanulság, hogy a parasztság nélkül a nemesség keveset ér. A felkelés után a nemesek féltek a parasztoktól, nem avatkoztak bele a névadásba, a házasságkötésbe. Ezért nem beszélhetünk második jobbágyságról, mert az Engels-féle Leibeigenschaft valójában a kora középkori rabszolgaságot jelentette, és az nem tért vissza, a jobbágy testével a földesúr nem rendelkezhetett. Gazdasági hatalma persze kétségtelen. Ezen a téren (szolgáltatások!) a földesurak fokozták igényeiket, mert itt volt a kisebb ellenállás, a parasztok személyi jogait nem próbálták csökkenteni. 1514 után a paraszti ellenállás a rendszer adta lehetőségeket használta ki, békés formában. A családszerkezet egyébként húsz éven belül négyszer is megváltozott. Idáig tart a könyv első, kisebbik fele, ezután tárgyalja a magyarországi reformációt. A kortársak sokáig nem annak nevezték, a reformáció a katolikus egyházon belüli reform összefoglaló elnevezése volt. Csak utal Luther és Kálvin fellépésére, hogy az országba kik hozták be a tanokat, azt nem tudjuk. Hogy mikortól használták a reformáció fogalmát mai jelentésében, nem tudjuk. Nemcsak prédikátorok terjesztették, hanem mindkét nembeli igehirdetők. Szerémi, a kortárs szerint 1520-ban hozták be az országba, és nyilvánosan hirdették. Az énekmondók is, tehát a szépirodalomban is megjelent. Általában a szegény község fogadta be - a fogalmat Péter már korábban is használta, az alsó rétegek jelölésére. De sokszor felsőbb rétegekbe is eljutott. A templomokba női prédikátorokat nem engedtek be. A katolikus apácákhoz hasonló réteg nem alakult ki, a diakonisszák idősebb asszonyok voltak, és betegápolással, gondozással foglalkoztak csupán. A nők ilyetén kizárása teológiai érvekkel nem támasztható alá. A protestáns templomokban persze