Századok – 2004
Közlemények - Erdélyi Gabriella: Hatalom; vallás és mindennapok a középkor és újkor határán: egy kolostorper története IV/823
838 ERDÉLYI GABRIELLA tott — fegyelmezési-ellenőrzési törekvései megnyilvánulásának, következményének tekintik. Magam a felszíni, hatalmi tényezők helyett a mélyebben rejlő okokra hívnám fel a figyelmet: szerintem inkább arról lehet szó, hogy az elit elképzelései sem vonhatták ki magukat a kölcsönösségen alapuló társadalmi és szakrális rend alapvető felfogása alól. Az eucharisztia és a bűnbocsánat szentsége a 16. századi hitújítók kritikáinak céltábláját alkották, ami szintén a mindennapi életben játszott fontos szerepükre utal. Luther a dolgok — tanúinknál is tapasztalt — logikáját megfordította: nem a jó cselekedetek, a mindenre kiterjedő érvényes gyónás és a gyakorlati elégtétel, hanem hitünk által részesülünk az oltáriszentség kegyelmében, amely képessé tesz a megbékélésre és az igaz életre. A magukat a reformátor követőinek valló egyszerű hívek azonban — 16. század végi német példák tanúsága szerint — az áldozást továbbra is a megbékélést kinyilvánító közösségi, semmint az egyéni-lelki megnyugvást létrehozó rítusként használták, és igazságos csere nélkül továbbra sem tartották lehetségesnek a békességet. Összességében tehát a hívek számára meghatározó tapasztalat volt a liturgia, ezért papjaiktól elvárták, hogy ennek során a földi és az égi szférák között hatékonyan közvetítsenek, aminek feltételei közé tartozott az erkölcsi normák betartása is.5 4 Amennyiben papjaik ennek nem feleltek meg, a nagyon is konkrét igényekre, kérésekre várt segítség helyett — mindenekelőtt a szentségekben — közvetlen veszedelmet közvetítettek számukra. így a szakrális világ és ennek közvetítői iránti viszonyukat sajátos ambivalencia, a segítségre és ártásra egyaránt alkalmasnak tartott démonitól alig megkülönböztethető pragmatikus használat jellemezte.5 5 A körmendi eseményekhez visszatérve: annak ellenére, hogy a polgárok lelki és fizikai jólétét az ágostonosok egyre inkább veszélyeztették, egyezkedésük holtpontra jutott. A hívek annak ellenére sem tudtak a kolostori viszonyokon tartósan változtatni, hogy a hivatalos normák ellenében is mindent megpróbáltak. Egyet kivéve: ugyan időnként felmerült közöttük a barátok elkergetésének terve, és talán maguk is az obszerváns ferenceseket szemelték ki új lelkipásztoraiknak, e „lázadástól" végül visszariadtak. A jelek szerint a feljebbvalói kötelesség közösségi átvállalására azért nem került sor, mert az egymást követő földesurak — alkatuk diktálta szelídséggel vagy erővel — maguk is a kolostori élet megújítására törekedtek.5 6 Mégpedig úgy tűnik, hogy ezt nem is a hívek megkeresésére, hanem önálló kezdeményezésből tették. A kolostorokat reformáló uralkodókhoz hasonlóan5 7 fellé-54 Vö. a 17. századi anglikán példával, 1. Donald A Spaeth: Common Prayer? Popular observance of the Anglican liturgy in Restoration Wiltshire. In: Parish, Church and People: Local Studies in Lay Religion. 1350-1750. Ed. S. J. Wright. London, 1988. 25-151., 131-132. 55 Robert Scribner erre a felfogásra példaként az ártó szentekre vonatkozó képzeteket említi, 1. Scribner, R.: Cosmic Order and Daily Life i. m. 14. 56 A tanúk egyfelől Ellerbach János (1499) fenyegetéseiről, másfelől az Ellerbach-örökséget nagybátyja, Bakócz nevében 1505-től igazgató, majd öröklő Erdődy I. Péter ágostonosoknak tett kegyes ígéreteiről számoltak be, 1. pl. BAV Barb. Lat. 2666. f. 60v, 62r , 70r . 57 Német példákra 1. Schulze·, i. m. 80-119. Magyarországon elsősorban Hunyadi Mátyás és II. Ulászló király nevéhez fűződnek hasonló lépések, vö. Kubinyi András: Mátyás király és a monasztikus rendek. In: Uő: Főpapok, egyházi intézmények és vallásosság a középkori Magyarországon. Bp. 1999. (METEM Könyvek 22.) 239-248.; Fraknói Vilmos: Oklevéltár a magyar királyi kegyúri jog történetéhez. Bp. 1899. 55-56.
