Századok – 2004
Történeti irodalom - Niederhauser Emil: Nemzet és kisebbség; Niederhauser Emil: Magyarország és Európa (Ism.: Arday Lajos) III/749
TÖRTÉNETI IRODALOM Niederhauser Emil NEMZET ÉS KISEBBSÉG Kisebbségkutatás Könyvek, Lucidus Kiadó, Budapest 2001, 338 o. (1) MAGYARORSZÁG ÉS EUROPA Kisebbségkutatás Könyvek, Lucidus Kiadó, Budapest 2003, 308 o. (2) A több mint fél évszázada Debrecenben és Budapesten generációkat oktató kutató, akadémikus összefoglaló nagy munkái, monográfiái túlnyomórészt magyarul jelentek meg, mint „A jobbágyfelszabadítás Kelet-Európában" (1962), „A nemzeti megújulási mozgalmak Kelet-Európában" (1977, angolul 1982) és a „Kelet-Európa története" (2001), valamint a társszerzőkkel jegyzett „A Habsburgok" (1977) és „A Romanovok" (2002). A kutatás és a feldolgozás folyamatában számos résztanulmány született, melyeket a szerző angolul, franciául, németül, oroszul írt és túlnyomórészt külföldi folyóiratokban jelentek meg, Cambridge-től Moszkváig, illetve nemzetközi konferenciákon hangzottak el. Saját megfogalmazásában: „az egyes tanulmányok a külföldi olvasó tájékoztatását kívánták szolgálni, a kelet-európai kontextuson belül a magyar vonatkozásokról is" (1/7. o.). Ezeket az életművet teljessé tevő és egy-egy témát részletesebben kifejtő, magyarul hozzáférhetetlen írásokat gyűjtötte össze és jelentette meg Cholnoky Győző Lucidus kiadója. A két kötet — az eltérő címek ellenére — tematikus egységet képez, hiszen a tanulmányok zöme arról szól, ami az életműnek is vezérmotívuma: a kelet(közép)európai nemzeti megújulási mozgalmakról. Az olvasó számára észrevehetetlen különbség csupán annyi, hogy az első kötetben szereplőktől eltérően a második kötet tanulmányainak mintegy fele most jelent meg először nyomtatásban. Az első kötetben foglaltak időrendben követik egymást 1962-től a század végéig; a másodikban közöltek 42 év „termését" adják közre 2003-mal bezárólag. Az előszókban a szerző utal arra, hogy a művek túlnyomó többsége a pártállami időszakban született, „a rendszer által megkívánt lip service-ekkel". Nem kis megelégedettséggel tekinthet vissza arra, hogy a Lenin nemzetiségi nézeteit elemző cikk kivételével marxista klasszikusokat nem idézett, holott ez sokáig kötelező volt (1/7. o.). A tényfeltáró, pozitivista megközelítés mellett ezért is jelenhettek meg ezek a szövegek napjainkban változtatás nélkül. Ezt értékelve mégis az a véleményünk, hogy a szellemi diktatúra által megkívánt, a szövegekben idegenül hangzó sallangoktól meg lehetett volna szabadulni egy-két bekezdés vagy mondat elhagyásával. 1919 és 1938 között a Monarchia utódállamai közötti konfliktusokat pl. nem „az imperialista hatalmak szították és táplálták", hanem az ésszerűtlen határmegvonás és az abból következő gazdasági és kisebbségi problémák (1/273. o.). Ma már megállapíthatjuk, hogy a sztálini Szovjetunió a cári törekvéseket meghaladóan terjesztette ki uralmát Kelet-Közép-Európára (2/297. o.), így „a cári Oroszországgal történő bármilyen analógia (éppenséggel nem - AL) illuzórikus, megalapozatlan" (1/96. o.). Az 1945 utáni Duna-völgyi együttműködésről és a magyar határmegvonásról szólva egyiknél sem nyilvánult meg „a Szovjetunió egyértelműen baráti segítsége" (2/250. o.). A Balkánt, mint pejoratív fogalmat Jugoszlávia véres felbomlása újfent igazolta, annak ellenére (vagy éppen azért?), hogy „a Balkán ma (a 80-as években - AL) zömmel szocialista országokat jelent" (2/181. o.). Az orosztanárok 1986. évi konferenciáján tartott előadás szövegét egészében kihagytam volna, több, már akkor is (Gorbacsov idejében vagyunk!) mosolyt ébresztő szófordulat miatt. („A szovjet haza felvirágzása; az orosz a szabadság és a Szovjetunió népei közötti barátság nyelve, — (mely) a békét jelenti; — lingua franca lett, és nemcsak Kelet-Európában" (2/70., 72. o.). Másfelől a 19. század első felében Oroszországban járt magyar (Podmaniczky Frigyes, Trefort Ágoston) és francia(országi) utazók (de Custine, J. Schnitzler, P Ancelot) beszámolóiból egy olyan Oroszország-kép áll össze, amely a Szovjetuniót is jellemezhette. „Oroszország a totális abszolutizmus, a kíméletlen elnyomás földje, amely még mindig a politikai szabadság teljes hiányától szenved" (1/11-12. o.). Podmaniczky — akit Péterváron megloptak — „sötét titkokkal teli országról" beszél (1/23. o.). 125 évvel később, 1970-ben, a moszkvai egyetemen szinte szó szerint ugyanezt hallottuk
