Századok – 2004

Történeti irodalom - A keresztény századok sorozat első két kötete. Török József: A tizenegyedik század magyar egyháztörténete I; II. (Ism.: Gárdonyi Máté) II/507

508 TÖRTÉNETI IRODALOM ténelem professzorának vállalkozása, amely a Mikes Kiadó gondozásában Keresztény századok sorozatcím alatt a legújabb kutatási eredmények figyelembe vételével kívánja bemutatni a Magyar Katolikus Egyház elmúlt ezer évének történetét. Az évezred századokra bontott bemutatása már a Pannonica Kiadó Magyar századok sorozata esetében is sikert aratott, s remélhetőleg sokan forgatják majd ezeket az egyháztörténeti szempontú könyveket is, melyekből 2002-ben a 11. és 12. századot tárgyaló kötet jelent meg. Török professzor e munkái azonban nem előzmény nélküliek, hiszen — mint maga is utal rá az első kötet előszavában — már a nyolcvanas években lehetővé tette egy-egy jelesebb évforduló, hogy tanulmányai révén megjelenjen a sajátos egyháztörténeti szemlélet a szakmai nyilvánosságban, mindenekelőtt a középkori liturgia és szerzetesség témakörében. Majd az utóbbi években sorra dolgozta fel egy-egy egyházmegye múltját (Székesfehérvár, Kalocsa, Vác), a milleniumra pedig megírta A Magyar Egyház évezrede című reprezentatív kötet nagyobb lélegzetű történeti áttekintését. Mindazonáltal szükséges tisztázni, hogy miben is áll a fent említett sajátos egyháztörténeti szemlélet, s milyen szempontokkal járulhat ez hozzá a magyar történettudományhoz. Amint a szakterület jeles német képviselője, Hubert Jedin kifejtette, az egyháztörténet-írás előtt kettős feladat áll: alkalmaznia kell a történettudomány aktuális módszereit, egyszersmind meg kell felelnie a katolikus teológia támasztotta követelményeknek. E kettős kihívás támasztotta nehézséget konstatálja Török József is, amikor így ír: „Az Egyház viszont, mint egyszerre természetfölötti alapítású meg rendeltetésű/célú, ugyanakkor a történelem országútján egymást követő társadalmakban jelenlévő, egyszerre lelki-szellemi és intézményes valóság, amely az emberben ver gyökereket és törekszik a transzcendencia felé, nehezen tárja föl a legszakavatottabb kutatók előtt is igazi történelmét" (A tizenegyedik ... 6.). Arra a kérdésre pedig, hogy az egyháztörténész kétirányú elkötelezettsége mivel járulhat hozzá a mai magyar történetíráshoz, úgy válaszolhatunk, hogy leginkább a hagyományosan elsődlegesnek tekintett puszta intézménytörténet meghaladásával. Most megjelent könyveiben Török József ezt úgy valósítja meg, hogy a középkori magyar egyházról kiváló szaktudósok által kialakított képet kiegészíti a liturgikus élet emlékeinek alapos feltárásával, ami azért megkerülhetetlen, mert a liturgia nemcsak az egyház legsajátosabb, konstitutív megnyilvánulása, hanem benne a mindenkori hívő hite is tükröződik. A 11. századot tárgyaló kötet majd felét Szent István egyházszervező tevékenységének bemutatása teszi ki, nagy figyelmet szentelve a jelenleg is vitatott részproblémáknak (29-105.). Ami a szerző módszerét illeti, megállapítható, hogy a források értelmezése során többnyire a tradicionális álláspontot részesíti előnyben, vagyis alapvetően a legendák közléseit fogadja el a forráskritika figyelembe vételével, ugyanakkor elemzi azokat a véleményeket is, amelyek más természetű forrásoknak esetleg nagyobb hitelt tulajdonítanak, néha pedig maga is az újabb kutatási eredmények pártjára áll. E megállapítás igazolására álljon itt néhány példa. A könyv Asztrik esetében elfogadja a koronát hozó szerzetes, a pécsváradi apát, Kalocsa első püspöke és az esztergomi érsek azonosítását, bár Kalocsa érseki címének azon magyarázatát, mely Asztrik ideiglenes esztergomi „helyettes-érseki" ténykedésére vezeti vissza, csak feltételesen említi (30-31., 34-35., 95-96.). Veszprém vagy Esztergom időbeli elsősége kérdésében arra az álláspontra helyezkedik, hogy a két püspökség szervezése párhuzamosan történt, s elveti azt a nézetet, amely a két székhely és a két egyházmegye területi elhelyezkedésének elemzése alapján Veszprém korábbi szervezését feltételezi. A Somogy feletti joghatóság kérdésében viszont, amelyben a kutatók véleménye nagyjából fele-fele arányban oszlik meg, egyértelműen azt mondja, hogy a szentmártonhegyi apátságot csak a tizedek illették meg, a joghatóság kezdettől a veszprémi püspöké volt (33-34.). Esztergom és Kalocsa érsekségi rangját nem a fehér és fekete magyarok teóriája alapján értelmezi, inkább arra hajlik, hogy Esztergomot a korábbi keresztény előzményekkel rendelkező területek központjaként, míg Kalocsát missziós érsekségként magyarázza (35-41.). Az ehhez kapcsolódó későbbi probléma, Kalocsa és Bács viszonya esetében viszont — elismerve, hogy e kérdésben a fentieknél is több a bizonytalanság — fenntartással említi a felmerült megoldási kísérleteket, amelyek két, egymástól függetlenül alapított püspökség egyesítését, vagy a székhelynek Kalocsától Bácsra történt áthelyezését, vagy Kalocsa latin és Bács görög jellegét feltételezik. Inkább arra a véleményre hajlik, miszerint Bácsot a keleti angolokkal létesítendő kapcsolat miatt alapították (131-138.). Az a módszertani alapállás, amely a legendák közléseit tekinti — kellő forráskritika után — mérvadóknak, s amely aztán a más természetű forrásokra, illetve a források hiányára hivatkozó történészek álláspontját ezen adatokhoz viszonyítva mérlegeli, a legnyilvánvalóbban a Szent István által alapított egyházmegyék számának, illetve a térítések erőszakos voltának kérdésében mutatkozik meg. A Nagy Legenda a szent királynak tíz püspökség alapítását tulajdonítja ugyan, ám Bihar