Századok – 2004

Történeti irodalom - Paul Stephenson: Byzantium’s Balkan Frontier (Ism.: Kálsecz Kata) II/503

504 TÖRTÉNETI IRODALOM zepétől a nyugati hatalmak növekvő beavatkozása vezette Manuélt a Nagy Morava mentén a Szerémségbe és Dalmáciába. A 10. században a birodalom stabilitására nézve a fő fenyegetést Bulgária (az Első Bolgár Cárság) jelentette. Bizánc nagy erőfeszítéseket tett, hogy biztosítsa a Bulgárián túli letelepedett és nomád népek támogatását, akik Bizánccal közösen léptek fel, amikor Bulgária szembe került a birodalommal. Ezzel egy időben a császár az adózás és a kereskedelem területén koncessziókat, illetve birodalmi címeket ajánlott a bolgár uralkodóknak, hogy biztosítsa békés kapcsolatukat Konstantinápollyal. A 10. század utolsó éveiben a drámaian megváltozott helyzet Bulgária annektálásához vezetett, amely együtt járt a helyi hatalmi struktúra elnyelésével és tisztek, illetve bizánci helyőrségek telepítésével a Haemus (Balkán-hegység) és az Al-Duna között (18-79. o.). A 11. század közepén a legerőteljesebb nyomást a Duna Bizánccal szembeni oldalán lakó nomádok (elsősorban a besenyők) gyakorolták a birodalom határaira. A nomád portyák semlegesítéséhez leghatékonyabb módszernek olyan békés kereskedelmi lehetőségek biztosítása bizonyult, amelyek által a Bizánc elleni rablóhadjáratok kiiktathatók. A nomádok szolgálatait sokkal inkább a határok védelmével, semmint azok megtámadásával lehetett biztosítani úgy, hogy a birodalom megvásárolta őket. A határvédelmi rendszer másik eleme: kis helyőrségek fenntartása és számos fontos várban (kastra vagy phrouria) hivatalnokok alkalmazása volt, akik mind a helybelieket, mind pedig a nomádokat megfigyelték. A határvonal stabilizálásában döntő szerepet játszott a helyi elit, amelynek a lojalitása elengedhetetlen volt a rendszer működtetése szempontjából, s akiken keresztül a nomádok szolgálatait megvásárolták. Csak akkor szűnt meg az északi határvonal stabilitása, amikor a helyi elit lojalitása is megszűnt (az 1070-es évek elején). Ezután az ún. mixobarbaroi támogatásával a besenyők parisztrioni bázisokról a Haemustól délre eső bizánci területek ellen vezettek rablóhadjáratokat (80-116. o.). Hasonló stratégiát alkalmaztak annak érdekében, hogy az észak-adriai partvidéket és az Észak-Nyugat Balkánt uraló szláv hatalmasságok hűségét biztosítsák. Lojalitásuk biztosítéka volt annak, hogy megelőzzék a bizánci Thrákia, Makedónia és Thesszália ellen indított szláv támadásokat, és a 11. század végén külső hatalmak beavatkozásait (Magyarország, Velence és a normann Szicília, később a Német Császárság) (117-186. o.). A Nyugat felemelkedése II: magyarok és velenceiek (1100-1143) - The rise of the west II: Hungarians and Venetians (1100-1143) című fejezettől válik a magyar olvasó számára igazán-érdekessé Stephenson munkája. Többek között azért, mert a nyugati szerzők által írt értekezések közül ez egyike azon kevés munkáknak, amely meglepő részletességgel foglalkozik Magyarország és Bizánc kapcsolatával. Fontos azonban megemlíteni, hogy A. B. Urbansky Byzantium and the Balkan Frontier (New York, 1968.) címmel már jóval korábban publikálta hasonló témában írt politikatörténeti művét, mely, sajnálatos módon, nem szerepel Stephenson könyvének bibliográfiájában. Bármennyire becsülendő az, hogy a szerző a szokásosnál nagyobb hangsúlyt fektet a Magyar Királyság a balkáni térségben betöltött szerepére, illetve az, hogy magyar kutatók (Makk Ferenc, Mesterházy Károly, Tóth Sándor László, Kubinyi András, Györffy György) néhány idegen nyelven írt tanulmányát felhasználta, a recenzió írója mégis számos pontatlanságot fedezett fel a könyv olvasása közben. Az első alfejezet a 11. század végi magyar-bizánci határról szól. Első fontos politikai eseményként Stephenson VII. (Dukász) Mihály császár 1075. évi koronaküldését említi. Kijelenti, hogy ez az aktus I. Géza magyar király bizánci császárnak való alárendeltségét, tőle való függését volt hivatva kifejezni (188. o.). Hiányoljuk, hogy a szerző nem tett említést arról, hogy ez a Bizánctól való „függés" jelképes volt csupán, inkább a császár szándékát fejezte ki a jogigény érvényesítésére. Tehát nem járt nyílt behódolással. Éppen ez volt az oka annak, hogy I. Géza Bizánc felé fordult, hiszen ez a kapcsolat sokkal kedvezőbb volt a Magyar Királyság számára, mint a korábbi német és pápai törekvések, melyek tényleges vazallusi alávetéssel jártak volna. Nem értünk egyet a szerző azon állításával sem, hogy a koronaküldés garantálta Magyarország jogát Szerémvárra és a Szerémség területére (189. o.). Ellenkezőleg, a koronaküldés lezárta az 1072. évi ellenségeskedéseket Magyarország és Bizánc között. Ennek eredményeként a Bizánci Birodalomhoz került vissza Szerémvár (Nándorfehérvárral együtt), s nem fordítva. Mindazonáltal egyet kell értenünk a szerző azon megállapításával, miszerint a koronaküldés a Dunától északra fekvő szuverén keresztény királyság elismerését jelentette. Ezután Stephenson rátér Szerémvár (Sirmium) régészeti leírására. A 190. oldalon közöl egy térképet a magyar-bizánci határvonal szerémségi szakaszáról. Sajnálatos módon a térkép földrajzi névhasználata zavaros. A Maros és a Temes magyarul, a Karas románul (Caracul), a Duna angolul