Századok – 2004
Történeti irodalom - Berend T. Iván: Kisiklott történelem. Közép- és Kelet-Európa a hosszú 19. században (Ism.: Gunst Péter) I/251
252 TÖRTÉNETI IRODALOM korábbi (Ránki Györggyel együtt irt) e tárgyú munkáit, valamint a különféle nemzetek legújabb történeti irodalmából szinte mindazt, ami fontosnak tekinthető. Külön erénye a kötetnek, s ennek nyomatékosan szeretnék hangot adni, hogy Berend valóban totális történelmi áttekintésre törekszik, annak ellenére, hogy az adott terjedelem eleve behatárolja ennek lehetőségét. A terjedelmi korlát ellenére fő vonásokban sikerült is a maga elé tűzött célt elérnie. Egy ilyen igényű vállalkozás természetesen nehezen elképzelhető megoldatlanul maradt kérdések, vitatott és vitatható részletek, olykor koncepcionális elképzelések nélkül. Berend könyve sem kivétel. Maga a kötet címe mindjárt két vitatott és továbbra is vitatandó kérdést vet föl. „Kisiklott történelem" a kötet főcíme, nyilván nem véletlenül. Ez azt sugallja, hogy az emberiség történelmi fejlődése nagyjából azonos vágányokon halad. Berend a kelet-európai történelmi fejlődés bemutatása kapcsán visszatér az „elkanyarodás" koncepciójához. A magam részéről azonban aligha tudnám elképzelni azt az egységes fejlődési sémát, amelyről azután a világ messze túlnyomó része „el-, vagy lekanyarodott", „kisiklott". Sokkal inkább valószínű, hogy a nyugat-európai fejlődés az, amelyik — több különféle tényező szerencsés egybeesése következtében — „elkanyarodott", eltért a világ többi részétől, s amelynek gazdasági fejlődése, növekedése ennek nyomán felgyorsult, s amelyik ezután a megnövekedett gazdasági potenciál segítségével s az ebből adódó technikai fölénnyel többé-kevésbé a maga által megtett út követésére késztette — vagy inkább kényszerítette — a világ többi részét. Ebben a folyamatban Kelet-Európa fejlődése bizonyult viszonylag a leggyorsabbnak és a legeredményesebbnek. (Félreértések elkerülése végett: Észak-Amerika, Ausztrália gyakorlatilag a nyugat-európai gazdasági-társadalmi szerkezetet örökölte, kisebb-nagyobb eltérésektől eltekintve tehát a nyugat-európai fejlődési séma folytatóinak tekintendők.) A másik vitatéma „Közép-Európa" és „Kelet-Európa" fogalma, vagyis az, hogy történetileg (tehát nem földrajzilag) mely területeket tekinthetjük e régióknak? Berend gyakorlatilag az 1914 előtti Németország és Oroszország között északról dél felé húzódó sávot tekinti annak, vagyis a Baltikumot, a lengyel, a cseh-morva, osztrák, magyar területeket és a Balkánt (lényegileg a görög területek kivételével). Olykor ugyan utal a német vagy az orosz fejlődésre, de ezek a területek, s gazdasági-társadalmi-politikai átalakulásuk igazában nem kap szerepet a munkában. Az említett területek evolúciója azonban hatalmas különbségeket rejteget, s alighanem fontos összefüggések maradnak így ki az elemzésből. Történeti értelemben „Közép-Európának" azt a régiót tekinthetjük, amelyben a nyugati és a kelet-európai fejlődés elemei olymértékben keverednek, hogy ez a régió mindkét fejlődési séma fontos elemeit egyesíti, de egyúttal önálló fejlődési jellegzetességekkel rendelkezik, amelyek mindkét fejlődéstől elkülönítik. Az osztrák, a cseh-morva (részben a sziléziai) területek azonban egyértelműen a nyugat-európai (a kontinentális nyugat-európai, s nem az angol) fejlődés jellegzetességeit hordozzák, bár annak valóban talán a leggyengébb variációját képviselik. Erre utal — egyebek között — a német kolonizáció meghatározó szerepe (az osztrák és a szudéta területeken ez kizárólagos, a cseh-morva régióban túlnyomó), a nyugati típusú városfejlődés, beleértve a városi hálózat sűrűségét is, stb. Nem véletlen, hogy e területek iparosodása is a kontinentális nyugat-európai (azaz nem az angol) sémát követi. A lengyel, a baltikumi, a horvát és a magyar gazdasági-társadalmi fejlődés hordozza magán a tipikus közép-európai jegyeket: a nyugateurópaitól eltérő feudális vonások fennmaradása, illetve számottevő jellege. Ide sorolható az Elbától keletre fekvő német területek gazdasági-társadalmi (és politikai) átalakulása is. A kelet-európai szerkezet jellegzetesen Oroszország (ide sorolható Ukrajna Búgtól keletre fekvő része is) fejlődésében ábrázolható, míg a Balkán népei egy sajátos, részben önálló, a kelet-európaihoz viszonyítva is attól sokban eltérő úton haladtak. A kötet azonban alig fordít figyelmet Oroszországra, amellyel csak érintőlegesen, többnyire utalásszerűén foglalkozik, s kimaradnak a keletnémet területek is. így tulajdonképpen mind Közép- mind Kelet-Európa fejlődési folyamatainak áttekintése csonka marad. A kötet több, pontatlannak tetsző megfogalmazást alkalmaz. Különösen a 16-18. századi fejlődést áttekintő fejezetben, de a későbbiekben is találkozhatunk ilyenekkel. A vizsgált térségre aligha alkalmazható a „második jobbágyság" fogalma, hiszen a) itt az első még nem szűnt meg (a parasztság robotkötelezettsége pl. Magyarországon 1514 előtt is megvolt, a szabadköltözés jogának korlátozása pedig csak időleges volt), b) a .jobbágyság" fogalma itt más jellegű társadalmi osztályt takart, mint azokon a területeken, amelyekre vonatkozólag annak idején ezt a meghatározást alkalmazták (elsősorban a keleti német területekről, s a Baltikum egyes részeiről volt ebben az összefüggésben szó). A paraszt a vizsgált területek nagy részén személyében nem volt a földesúrhoz kötve, föld nélkül nem adták-vették, mint pl. Oroszországban, vagy a Balkán egyes részein. (Magyarország esetében csak Erdélyből vannak ilyenre szórványos adatok, zömmel román parasztok esetében). Angliára vonatkozólag nem beszélhetünk a jobbágyság „eltörléséről", ez ott hosszabb
