Századok – 2004
Figyelő - Vofkori Mária: Imreh Istvánról I/223
228 FIGYELŐ az Erdélyi Múzeum-Egyesület újjászervezésében, ameddig ereje engedte. Könyvei jelentek meg, és átvehette azokat a tudományos elismeréseket, amelyek, a régiek mellett (a Magyar Néprajzi Társaság tiszteleti tagja - 1977. június 25., a Román Akadémia „Nicolae Bálcescu-díja" az Erdélyi hétköznapok. 1750-1850. című munkájáért - 1981. július 16.) méltán megillették őt. 1990. május 21-én külső tagjai közé választotta őt a Magyar Tudományos Akadémia, ahol A székely faluközösség alkonya című székfoglaló beszédét 1992. szeptember 24-én tartotta meg. 1995. május 30-án a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetem díszdoktorává avatta, 1998-ban pedig az EME tiszteleti tagja lett, és ugyanabban az évben a Látom az életem nem igen gyönyörű című munkájáért az EME és a Gróf Mikó Imre Alapítvány „Entz Géza-díj"-ban részesítette (1998. március 3.). 2001. február 23-án, egy nem akármilyen élet méltó megkoronázásaként átvehette a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét. Imreh István 2003. január 31-én távozott végleg közülünk - olyan életművet hagyva maga után, amelynek az értékét ma még nem tudjuk igazán felbecsülni. Módszer „Elkötelezett történetíró, megvallottan az. Szóban és írásban gyakran kitér arra, hogy ő a családban a székely szülőfaluban, Sepsiszentkirályon s a második otthont adó Sepsibodokon szerzett élményei nyomán vált az emberi közösségek életének kutatójává" - íija Egyed Ákos a 75 éves Imreh Istvánt köszöntve.13 így nem lehetett véletlen, mint ahogy nem is volt az, hogy Imreh teljes lendületével, tudományos arzenáljának teljes bevetésével a székely faluközösség felé fordult, és előbbre is vitte azt a „székelység-tudományt", amelyet Egyed Ákos a hungarológia sajátos részeként jelölt meg.1 4 A 80 éves, élettel és pályával számot vető Imreh István, aki tudja, hogy ideje van annak is, amikor „tudni kell búcsúztatni az elvetélt álmokat", röviden és veretesen így mondja el kérdezőjének, hogy miért épp a székely faluközösséggel lett eggyé a neve és munkássága: „Régóta vallottam azt, hogy az önismeretre törekvő ember, aki rendezni kívánja viszonyát a természettel és a társadalommal, aki elgondolkodik afölött, hogy milyen értékrend szolgálatába szegődve emberre szabott az élet - az nem menekedhet az ősökkel való párbeszédtől. Nos, nekem falusi, sepsiszentkirályi, bodoki, márkosfalvi, szolokmai székely eleimmel kellett elkezdenem a disputát. így indultam, s kezemet fogták a sok nemzetekbéli nagy szociológusok, a kiváló magyar agrártörténészek, kollégáim és olvasóim. El is jutottam az önrendelkező, önmagukat kormányozó közösségek, s főként a székely faluközösség autonómiát építő világáig. Azokig az alakulatokig, amelyeknek, mint egy balladának, olyan szigorú a formája. De emberi számítás szerint legalább biztos, megtartó és erős. Tamási Áron szavai ezek, és azt is ő mondja, hogy a népi életformának ez az ezeréves testi és lelki szervezete, amelyben a közösség az első és legfőbb személy Ezt a közösséget kutattam, szívtam fel magamba, s próbáltam elvesző erdélyi magyar intézményekben új táptalajhoz juttatni."15 13 Egyed. Ákos: Szakma és szolgálat. Imreh István köszöntése. Kelet-Nyugat (Nagyvárad), 5 (1994.) 9: 6-7. 14 Uo. 15 Igyekeztem jó tanár lenni. 9.
