Századok – 2004

Történeti irodalom - Bódy Zsombor: Egy társadalmi osztály születése. A magántisztviselők társadalomtörténete 1890–1938 (Ism.: Szívós Erika) VI/1490

TÖRTÉNETI IRODALOM 1495 méltó, hogy a trianoni békeszerződésnek ezek az aspektusai mennyire elsikkadtak a magyar történetírás fő kérdésként kezelt problémái mellett, és hogy a történeti köztudatba mennyire nem szivárogtak be. Miután a magántisztviselő-réteg kialakulását és jogi intézményesülését ismertette, Bódy bemutatja a réteg különféle paramétereit a két világháború között. Főleg budapesti statisztikai anyagra alapozva összehasonlítja a magántisztviselők jövedelmét, lakásviszonyait, kulturális és fogyasztási szokásait, iskolázottságát, családi állapotát, gyermeknevelési stratégiáit a középosztály más rétegeinek (köztisztviselők, szabadfoglalkozású értelmiség, ipari és kereskedelmi önállók), valamint a munkásságnak hasonló jellemzőivel. Ennek az elemzésnek kettős célja van. Bódy egyrészt arra kíváncsi, hogy joggal tekintette-e magát a magyar magántisztviselő-társadalom a középosztály részének. Másrészt azt a korábbi tézisét kívánja alátámasztani, mely szerint a középosztály kettéválasztása „polgári", illetve „úri" középosztályra erősen problematikus. A statisztikai anyagból levonható következtetések egyértelműek. Míg a korábbi diskurzusban inkább a magántisztviselők és köztisztviselők különbözőségét volt szokás hangsúlyozni, Bódy elemzésében éppen a — gyakran szembeszökő — hasonlóságok domborodnak ki a jövedelem, az életforma, a családmodell stb. terén. Egyes paraméterektől eltekintve — pl. tipikus iskolai végzettség, felekezeti hovatartozás — a két csoportnak Bódy szerint sokkal több köze volt egymáshoz, mint akár a szabadfoglalkozású értelmiséghez, akár az ipari és kereskedelmi önállókhoz. Az életmód terén a nagy választóvonal nem a köztisztviselők és a magántisztviselők, hanem a munkások és a magánalkalmazottak között húzódott. Mind a köz-, mind pedig a magántisztviselők hajlandóak voltak bármekkora erőfeszítésre annak érdekében, hogy a munkásoktól való elkülönülésük státuszszimbólumait megőrizzék. Erre azért is volt szükség, mert — amint az a statisztikai anyagból világosan kiderül — mindkét réteg jelentős része valójában a középosztályinak tekintett életszínvonal alatt élt. A statisztikai jellegű forrásokból kibontakozó képet kiegészíti a magántisztviselők munkahelyi világának, az ottani viszonyoknak a bemutatása, amely a könyv utolsó fejezetét alkotja. Ennek a fejezetnek — amely a könyvnek egyébként a legéletszerűbb és legolvasmányosabb része — az érdekességét az adja, hogy a világ, amelyet bemutat, a mai olvasó számára egyszerre ismerős és különös. A két világháború közötti vállalatok viszonyai, amint az a könyvből kiderül, egyes dolgokban kísértetiesen emlékeztetnek arra, ami a mai multinacionális cégek berkeiben zajlik. Ilyen vonás pl. az alkalmazottak rendszeres túlóráztatása. (Annak, hogy ez a teljes kizsigerelésig fokozódjon, csak a korabeli munkajogi szabályozás vetette gátját, ami egyben a magántiszviselők jó érdekérvényesítő képességét is mutatja.) De ugyanide sorolható a hierarchia kultusza és a vállalati paternalizmus természete is. Másfelől viszont a vállalatok vezetői a személyzeti ügyek és a dolgozókkal való bánásmód terén számos olyan eszközzel éltek, ami ma már teljességgel elfogadhatatlan volna. A vállalatvezetés például igen nagy mértékben szólt bele az alkalmazottak magánéletébe; s tette ezt a cég jó hírnevének, tekintélyének védelmében. Bevett gyakorlatnak számított például az, hogy a házasodni szándékozó alkalmazottnak írásban kellett cége hozzájárulását kérnie a házassághoz; nem volt ritka, hogy a cég kauciót kért a nősülni szándékozó férfi alkalmazottól — akárcsak a hadsereg a tisztjeitől —, azt biztosítandó, hogy a tisztviselő képes legyen majd megfelelő szinten eltartani feleségét és gyermekeit mindaddig, amíg fizetése a megfelelő szintre nem emelkedik. Szintén nem volt ritka, hogy egy vállalat — pl. kereskedőcég vagy biztosítótársaság — magándetektívvel nyomoztatott vidéki fiókjában dolgozó alkalmazottja után, azt elkerülendő, hogy az illető kétes pénzügyekbe vagy rossz társaságba keveredjen. A házassági kaució és a magánnyomozás végső soron hasonló célt szolgált: a cég ezáltal igyekezett elérni azt, hogy alkalmazottai a középosztályi normáknak megfelelő, kifogástalan életet éljenek, s sem anyagi helyzetükkel, sem kétes ügyeikkel ne ejtsenek csorbát cégük hírnevén. (Arról az anyagi kárról nem is beszélve, amelyet az adósságokba keveredett és ezért zsarolható, sikkasztásra hajlamos tisztviselő okozhat.) A vállalatirányítás stílusában, mint látható, a két világháború között jócskán éreztette még a hatását a 19. századi paternalista hagyomány. Aminek megvoltak a — ma már szintén nehezen elképzelhető — jó oldalai is. A dolgozók például igen sokféle címen kérhettek előleget vagy vállalati kölcsönt: a kiskorú gyermekek szeptemberi iskolakezdése vagy a közelgő karácsony éppúgy legitim indok lehetett egy „áthidaló" kríziskölcsön kérelmezésekor, mint az alkalmazott felnőtt lányának küszöbönálló férjhezmenetele. Bódy az egyes cégek iratanyagából szerencsés kézzel válogatta ki azokat az eseteket, amelyeknek segítségével e fejezetben plasztikus, életszerű mozza-