Századok – 2004

Történeti irodalom - Várdy Béla: Magyarok az újvilágban (Ism.: Csorba László) VI/1481

1484 TÖRTÉNETI IRODALOM 1484 na el a cselekvő politikusokat olyan „fölismerések" alapján, amelyekre csupán a mindentudó utókor jöhetett rá (44-45.). Ugyanígy a Kállay-kormány rendkívül súlyos „kiugrási" dilemmáinak legújabb kutatási eredményei alapján ma egyre kevesebben kérik számon a németekkel való fegyveres szembefordulást (497-498.) - többek között pl. arra az érvre is figyelmeztetve, hogyha a katonai erőviszonyok folytán ez szükségképpen elbukik, és a német megszállás március 19-éhez képest hónapokkal korábban következik be, akkor pl. a budapesti zsidóság deportálását vajon sikerült volna-e éppúgy lefékezni, mint ahogyan az 1944 nyarán történt, stb. Megint más példát hozva, az emigrációs felekezeti élet bevezetésénél a szerző röviden jellemzi a paraszti kivándorló tömegek vallásos tudat- és szokásviszonyait (275-277.) - sok olyan felesleges leegyszerűsítéssel, amelyeket könnyen elkerülhetett volna a különösen gazdag amerikai vallásszociológiai irodalom standard munkáinak használatával. Utoljára hagytam egy érdekes problémát, amelyet jeles historikusoknál nem is mindig könnyű tetten érni: a negatív elfogultságot valamelyik ábrázolt történelmi személyiség iránt. Várdy esetében ez a figura Kossuth Lajos. Az elfogultság az ő szintjén természetesen nem a tényanyag manipulációjában jelentkezik, hanem a kommentárokban, azokban a nyelvi és stiláris eszközökben, amelyek akaratlanul elárulják a mögöttes gondolatot. Kossuth, mint tudjuk, kísérletet tett arra, hogy megváltoztassa az Egyesült Államok akkoriban tradicionális távolságtartását az európai hatalmi harcoktól, és rávegye a magyar szabadságküzdelem melletti külpolitikai elköteleződésre. Ez a kísérlet azonban, mint szintén tudjuk, végül nem járt sikerrel. De magát az erre törekvést miért kell „végzetes tévedés"-nek minősíteni (52.)? Származott-e ebből bármi kár a magyar ügyekre vonatkozóan? Nem gyűjtött-e ez a politikai aktivitás mégiscsak valamennyi segélyt a haza felszabadítását célzó akciókra (mégha nem is annyit, amennyit a szervezők szerettek volna)? A felhalmozódó szimpátia nem hozott-e számos emigráns számára könnyebb beilleszkedési lehetőséget az Újvilágban? Mi több, nem teremtett-e a modern szabadságeszmények melletti akkori hatalmas demonstráció olyan hagyományt, amely a mai napig alkalmas az amerikai demokrácia-örökséggel való magyar szolidaritás hangsúlyozására? Tévedést nyilván elkövetett Kossuth, amikor úgy vélte, lesz elegendő politikai ereje remélt célja elérésére. De mi ebben a „végzetes"? Vagy valóban a „ballépés" szó (53.) a megfelelő kifejezés arra, hogy Kossuth nem tette az első perctől világossá, hogy nem akar letelepedni Amerikában? És éppígy valóban „sokkal nagyobb jelentőségű hiba" (53.) volt részéről, hogy nem foglalt állást a rabszolgaság elítélésének kérdésében? Most ne is arra figyeljünk, hogy hány komoly politikus figyelmeztette arra, hogy így tegyen. Abba gondoljunk bele őszintén: vajon addigi múltja, közismert elvei alapján Kossuth komolyan hihette azt, hogy nem tudja úgyis mindenki az óceán mindkét oldalán, hogy mi lehet ebben a kérdésben a valódi véleménye? Emiatt azt rögtön kitalálhatta, hogy hallgatását a rabszolgaság hívei úgysem veszik egyetértésnek. És ugyanezért nem volt-e sokkal logikusabb tőle az a feltételezés, hogy az abolicionisták viszont pontosan megértik és elfogadják, hogy miért nem nyilatkozik ebben a kérdésben? Nyilván igen. A formális semlegesség a külföldi látogató gesztusa volt: ismertek jól, de mivel az egész nemzet vendége vagyok, az illem azt kívánja, ne szóljak bele a köztetek zajló vitába. Az illemen túl pedig azt becsülhette fel, hogy az abolicionisták melletti nyílt kiállás propaganda-nyeresége valószínűleg kisebb lenne az illetéktelen „beleszólás" miatti támadásokból fakadó presztízsveszteségnél. A vitákat persze nem kerülhette el - de minden más döntésénél is ugyanez lett volna a helyzet, így sehol nem látom azt a nagy „hibát", amit itt a szerző szerint Kossuth elkövetett. Vagy helyes-e „megszállott"-nak nevezni azokat a politikusokat (100.), akik nem tértek haza 1867-ben Magyarországra, részben személyes okokból, részben mert sem akkor, sem később a dualizmus rendszerét messze nem találták olyan kedvezőnek a magyarság jövendője szempontjából, mint a kompromisszum megkötői? A szerző itt figyelmen kívül hagyja a kiegyezés újabb vitairodalmát, amely ma már nem használ kizárólagos minősítéseket, hanem az előnyök és hátrányok különböző arányáról, viszonyáról beszél, attól függően, hogy a korabeli gazdasági, társadalmi, politikai és szellemi élet éppen mely részlete kerül a vizsgálat fókuszába. Ennek megfelően messzemenően akceptálja Kossuthék kiegyezés-kritikáját — amely tehát nem „képzelt ellenség" ellen irányult! —, csupán ahol lehet és kell, ellentételezi a változások pozitív tényeivel, fejleményeivel. Összegezve: a túl kemény, az eseményekhez képest aránytalan, a kossuthi dilemmákba való beleérzést kizáró kifejezések tehát — úgy vélem — bizony elárulják a szerző antipátiáját „hőse" iránt. Ezt az ellenszenvet néhol a felhasznált tényanyag bizonyos hiányosságai miatti tévedések is alátámasztják. így egyhelyütt azt írja, hogy a dualizmus idején Kossuthot „a politikai pragma-