Századok – 2004

Beszámoló - Hajdu Tibor: Emlékezet és valóság. A magyar politika vezéralakja a világháborúban VI/1454

1459 · TUDOMÁNYOS KONFERENCIA AZ I. VILÁGHÁBORÚRÓL Károlyi Mihály Károlyi az egyéniségének megfelelő, sajátos módon reagált az őt ért vádakra: a konkrét rágalmakat — mint hazaárulás, a király és politikus-társai megtévesztése, március 21. előtti kommunista kapcsolatok vagy az, hogy azért kezdte a földosztást saját földjén, mert az már a hitelezőké volt — visszautasította ugyan, de a politikai vádakra, mint antantbarátság és szélsőbaloldaliság szinte ráduplázott. Emlékirataiban 1913-1914-es nyugati útjai és tárgyalásai jelentőségét erősen eltúlozta, ugyanúgy, mint ifjúkori szocialista szimpátiáit és 1914-es pacifizmusát. Ennek okait egyrészt arisztokratikus egyéniségében kereshetjük, amely baloldali meggyőződéssel párosulva különös tételekben jelentkezik, nem utolsó sorban őt megtagadó rokonai és barátai szándékos pukkasztására, másrészt, mert a háború után már tényleg olyan baloldali, amilyen korábban nem volt, s aktuális nézeteit szívesen vetítette vissza a múltba. Ráadásul az, ahogy őt démonizálták és olyan emberfeletti képességekkel ruházták fel, mintha rajta múlt volna 1918-ban a határok megvédése vagy az antant politikájának befolyásolása, tetszhetett neki, csakúgy mint az anti-Tisza szerep, hiszen nagyra tartotta Tiszát. Védekezését memoárjában —melynek már címe is elég szerénytelen (Egy egész világ ellen. Harcom a békéért) — olyan hatásosan adta elő, hogy megtévesztette híveit és ellenségeit, sőt sokáig egyes történetkutatókat, például engem is. Kicsit meg is sértődött az emigrációban legjobb barátjára, Jászi Oszkárra, mert az saját memoáijában Károlyi büszkén vállalt állítólagos marxizmusát, nacionalizmus-ellenességét, békeharcát, általában politikája dimenzióit azok valódi értékére szállította le.1

3 Memoáijában külön fejezet foglalkozik másfél órás audienciájával Poincaré francia köztái-sasági elnöknél 1914. február 2-án. Ez siker volt, amennyiben a Francia Köztársaság elnöke először fogadott magyar ellenzéki politikust, de a francia irodalomból nem tűnik ki, hogy különösebb jelentőséget tulajdonítottak volna neki. 1914-es amerikai látogatásainál hosszan ecseteli hazatérése romantikus történetét. Elítéli Apponyi pálfordulását, de azt elfelejti megemlíteni, hogy 1914 novemberében ő olvasta fel a képviselőházban a '48-as pártnak a háborút támogató nyilatkozatát. Inkább arról ír, hogy mit gondolt és mit mondott baráti körben, önbírálatot gyakorolva azért, hogy 1916 nyaráig szolidáris maradt Apponyiékkal. Ettől kezdve valóban nyíltan fellépett a háború ellen, de emlékirataiból is kiderül, hogy egyetlen „titkos" akciójáról Svájcban 1917 őszén, előtte és utána is beszámolt a királynak és a külügyminiszternek, tehát jóváhagyásukat kérte. Tehette, hiszen IV Károly messzebbre ment még 1917-ben, mint ő. Károlyi és a történetírás is hajlamos elfelejteni, hogy a Függetlenségi Párton belül a régi Justh-pártiak, mint maga Justh Gyula vagy Holló Lajos, illetve Lovászy Márton kezdettől fogva háborúellenesek voltak és nem éreztek lojalitást a Monarchia hadicéljai iránt. Justh és Holló nem érték meg a háború végét, tehát nem írhatták meg önigazolásukat. Más a helyzet Lovászyval, akiről lapjának munkatársa, Krúdy Gyula beszélte el: „Lovászy Mártonnak a jelentős szereplése ott kezdődött, hogy körülbelül a háború első esztendejétől tudta, hogy a háborút elveszítjük". A Magyaror-13

Jászi Oszkár: Magyar kálvária - magyar föltámadás. A két forradalom értelme, jelentősége és tanulságai. Bécs, 1920, Bécsi Magyar Kiadó.