Századok – 2004

Beszámoló - Magyarország az I. világháborúban. Konferencia Szegeden 2004. június 28-án (ifj. Bertényi Iván) VI/1440

BESZÁMOLÓ 1447 keszerződés a területet Magyarországnak ítéli majd. Szeptember végén a Friedrich-kormány módosította álláspontját, az új államokkal szembeni ellenállást már csak Erdélyben tartotta kívánatosnak, a Felvidéken és a Délvidéken már „látszólagos beilleszkedésre" buzdította a tisztviselői kart. Az álláspont változása azonban nem tudta befolyásolni a szerb nacionalizmusnak védtelenül kitett délvidéki magyarok helyzetét, az egyre inkább elszabaduló indulatokat, melyek illusztrálására Sajti Enikő egyebek mellett a szabadkai magyarok sérelmére elkövetett atrocitásokat mutatta be. A belső rendcsinálás céljából 1920 decemberében elrendelt sorozással szemben a Délvidéken kibontakozó fegyveres összetűzések idején a jugoszláv belügyminisztérium elrendelte a nem szláv lakosság fegyvereinek elkobzását, utazási korlátozásokat vezetett be Magyarországgal szemben, betiltotta a „megbízhatatlan elemek" összejöveteleit, beleértve a családi összejöveteleket is, a „nem e vidékre való" tisztviselőket tömegesen tették át a határon, kijárási tilalmat vezettek be, a magyarok és németek lakta községekben pedig túszokat szedtek. A magyar szellemiség és szupremácia letörését az iskolahálózat államosításával, valamint az új állam „nemzeti szellemével" ellenkező tanári, tanítói kar elbocsátásával igyekeztek elérni. Az üldözések hatására az Országos Menekültügyi Hivatal kimutatása szerint 1918 és 1924 között 44 903 kiutasított, menekült és optáns hagyta el az délszláv királyságot, vagyis az ottani magyarság közel 10%-a. Az első impériumváltással megkezdődött a délvidéki magyarok kisebbségi kényszerközösséggé formálódása, ami együtt járt azzal, hogy a társadalmi mobilitás eddig oly fontos, állami közigazgatáshoz kötődő csatornái bezáródtak. A kisebbségi társadalom szerkezetének változásait ettől kezdve nem elsősorban a gazdasági folyamatok, hanem az erőszakos állami, politikai beavatkozások formálták. Utolsóként beszélt Alessandro Rosselli (Szegedi Tudományegyetem), aki L'Italia nella Guerra Mondiale 1915-1918, con un profilo di Emilio Lussu címen olasz nyelven, szinkrontolmácsolással tartotta meg előadását. A felolvasás első része Olaszország első világháborús szereplését foglalta össze, kiemelve a háborúba lépés körülményeit. A háborúpártiakat, ún. interventistákat Rosselli két csoportra osztotta: az imperialista interventistákra, akik az olaszok által lakott területeken túl pl. az afrikai német gyarmatokra is igényt tartottak, és az ún. demok- · ratikus interventistákra, akik csak etnikailag olasz területek megszerzését sürgették. Ezt követően nagy vonalakban vázolta az olasz front hadieseményeit, ezen belül a „caporettói tragédiát", illetve az olasz közvélemény erre adott reakcióit is. Míg a kisebbségben lévő baloldal a kudarcot elsősorban az olasz fronton addig nem alkalmazott fojtógáz bevetésének tulajdonította, a többségi jobboldal a dezertőrök és árulók nyakába varrta a felelősséget. Rosselli szerint az egyetlen tényleges áruló az olasz tüzérségi parancsnok, Pietro Badoglio tábornok volt, aki parancs ellenére sem tüzelt a rohamba lendülő osztrák-magyar-német csapatokra, nem tette meg, s ezzel nagy mértékben hozzájárult az olasz arcvonal megrendüléséhez. Badoglio azonban elkerülte a felelősségrevonást, és a második világháború alatt rövid időre kulcsszereplővé lépett elő. Ballához hasonlóan Rosselli is kiemelte, hogy a caporettói vereség nem törte meg az olasz hadsereget, és az 1918. júniusi piavei győzelem után már az olaszok tudtak egy hadtestnyi segítséget küldeni a franciaországi frontra. Előadásának végén Rosselli röviden bemutatta