Századok – 2004
Beszámoló - Magyarország az I. világháborúban. Konferencia Szegeden 2004. június 28-án (ifj. Bertényi Iván) VI/1440
BESZÁMOLÓ 1445 besíteni szerzőik valós tetteivel. A jellegzetesen „önigazoló" műfajnak tartható emlékiratok a világháborús vereség és a trianoni sokk után fokozott mértékben produkálták a szépítés és csúsztatás példáit, ugyanakkor még mindig mértéktar -tóbban, mint pl. a kortárs német visszaemlékezések. Tisza István ugyan nem írhatott — talán nem is írt volna — mentegetőző memoárt, de megtették ezt helyette hívei. Különösen érdekes, hogy bár egyértelműen Tisza volt a fő felelős Magyarország háborús részvételében, ezt a két világháború közötti politikai vezető garnitúra nem hangoztatta, holott ők korábban zömmel Tisza ellenfelei voltak. Mártíromsága miatt azonban ezt ízléstelennek tarthatták, és átengedték a terepet a Tisza-apológiáknak, mely túlhangsúlyozta a magyar kormányfő két hétig tartó vonakodását 1914 júliusában. Ugyanis ennek nem elvi ellenzés, hanem felelősségtudat állt a hátterében, hiszen Tisza érezte: az adott helyzetben valóban az ő döntése indítja majd el a háborús gépezetet. Hajdú szerint Tiszára a német császár nyomása mellett az volt hatással, hogy érezte: a kifelé gravitáló nemzetiségek miatt a történelmi Magyarország léte forog kockán. Az előadó nem is az 1914-es döntésben látta a magyar miniszterelnök személyes felelősségének lényegét, hanem későbbi, háborús magatartásában: IV Károly különbéke-politikájának elutasításában és a német Durchhalten-hozzáállás vállalásában. Tisza és Károlyi hívei (és maga Károlyi is) a két politikus párviadalként írták le a világháború korszakát, emberfeletti, jelképes alakokká növelve hőseiket, holott Tisza fő riválisa 1918-ig ifj. Andrássy Gyula volt. Az apjánál műveltebb, de politikai tehetséggel sokkal kevésbé rendelkező Andrássy terjedelmes visszaemlékezéseiben rendre kifejti, hogy ő ugyan ellenzékiként ellenezte a meghozott hibás lépéseket, de a nyilvánosság előtt nem akart defetizmust terjeszteni Károlyi módjára. Hajdú a korlátlan tengeralattjáró-háborúról folytatott vita példáján mutatta be Andrássy önigazoló koncepciójának gyenge pontjait. A Vilmos császárt csodáló politikus ugyanis (Apponyival és Rakovszkyval együtt) egy ideig megkapta Tiszától a legfontosabb híreket, ám a színfalak mögött gyakran együttműködött Károlyival - vejét olykor „mintegy a veszedelembe küldött előőrsként használva, hogy esetleg vele kapartassa ki magának a gesztenyét". Apponyi Albert emlékiratai Andrássyval ellentétben nem is tesznek kísérletet annak az ellentmondásnak a megválaszolására, ami pacifizmusa és Amerika-barátsága, illetve hírhedt 1914. július 28-i „Hát végre!"-kiáltása között húzódik. Kedves anekdoták sorát tartalmazó visszaemlékezései jellemző módon nem is említik Lansing amerikai külügyi államtitkár 1917. őszi, utolsó utáni béketapogatózását, amikor F. E. Andersont Európába küldte, hogy tárgyaljanak az Amerika-barát magyar politikussal. Bár hatáskörét túllépve az amerikai diplomata még Budapestre is elutazott, Apponyi elzárkózott az érdemi megbeszélések elől. Károlyi Mihály valószínűleg legalaposabb ismerője önkritikusan kijelentette, hogy több évtizede megjelent életrajzi könyvének hőse annak idején őt is megtévesztette. Hajdú ma már úgy látja, Károlyi egyáltalán nem volt olyannyira antant-barát és szocialista szimpatizáns 1918 előtt, mint azt emlékirataiban a támadásokkal szemben dacosan vállalta. (Erre különben barátja, Jászi Oszkár is rámutatott.) Szerepének átminősítését részben arisztokrata rokonai szándékos pukkasztásának szándékával, részben későbbi fokozódó baloldaliságával magyarázta.