Századok – 2004

Beszámoló - Magyarország az I. világháborúban. Konferencia Szegeden 2004. június 28-án (ifj. Bertényi Iván) VI/1440

1440 BESZÁMOLÓ MAGYARORSZÁG AZ I. VILÁGHÁBORÚBAN Konferencia Szegeden 2004. június 28-án A Szegedi Tudományegyetem, a Hadtörténeti Intézet és a Csongrád Megyei Levéltár összefogásának eredménye az a konferencia, amelyre pontosan a szarajevói merénylet 90. évfordulóján került sor Szegeden. A nyári időpont és a nagy hőség ellenére szép számú hallgatóság gyűlt össze, hogy meghallgassa az előadásokat és az azokat követő vitát. Sajti Enikő levezető elnök rövid megnyitó köszöntője után Hornyák Árpád (Pécsi Tudományegyetem) Szerbia külpolitikája a szárazfordulón és a világháború előestéjén című előadásában a 19. század közepéig visszatekintve bemutatta az előzményeket is. Az előadó Szerbia legfőbb külpolitikai célját a szerb egység megteremtésében, illetve a 20. század elejétől ezen felül a tengeri kijárat megszerzésében határozta meg, melynek legismertebb programját Ilija Garasanin akkori belügyminiszter 1844-es tervezetében (Nacertanije) találhatjuk. Az ennek érdekében felhasználandó eszközök azonban az évtizedek során változtak: a kezdetben leginkább önerőből, esetleg nyugati nagyhatalmi támogatással gondolták kivihetőnek a tervet, az 1860-as évektől egy tágabb balkáni szláv összefogás keretei között képzelték el a szerb területek egyesítését. Ezt egyfelől a gyengülő Oszmán Birodalom, másfelől a délszláv területeit sokkal hatékonyabban védelmezni képes Osztrák-Magyar Monarchia akadályozta, mely az 1878-as okkupációval újabb jelentős szerblakta vidékeket szállt meg. Belgrád alkalmazkodott az új nagyhatalmi erőviszonyokhoz: 1881-ben titkos szerződésben ismerte el a Monarchia vezető szerepét a térségben, cserébe pedig bírhatta annak támogatását az egyedül nyitva maradt út: a déli, délkeleti terjeszkedés megvalósításában. A bolgárok és az albánok egyre erősödő nemzeti mozgalmai miatt azonban 1900 és 1902 között Szerbia ismét megpróbált Bosznia és Hercegovina irányába tapogatózni. Titokban orosz segítséget kértek, ámde Pétervár ekkor — távol-keleti hódításai miatt — a balkáni status quóban volt érdekelt. Az orosz elutasítás miatt Szerbia visszasüllyedt a passzivitásba, és ezen a hírhedt 1903. májusi királygyilkosság, a dinasztiaváltás sem változtatott. Nikola Pasic miniszterelnök egy interpellációra válaszolva 1904-ben kijelentette: csak a nagyhatalmakkal együttműködve lehet tenni a törökországi keresztény testvérek helyzetének javításáért, s az európai hatalmakat kell meggyőzni arról, hogy Szerbia „kulturált jogállam, méltó tagja az európai közösségnek és érdemes a segítségükre, hogy fejlődjön és terjeszkedjen". Ám miközben Belgrád a balkáni status quo elfogadásáról szónokolt, egy-egy védelmi egyezményt is aláírt Bulgáriával, illetve Montenegróval. Mielőtt azonban a tervekből bármi is megvalósulhatott volna, Szerbiát sokkhatásként érte 1908 őszén az annexió. Bár a hivatalos szerb vezetés tiltakozását végül a Monarchia melletti határozott német kiállás hatására megszülető közös nagyhatalmi jegyzék leszerelte, a szerb nemzeti társadalom forrongott. Titkos és félhivatalos szervezetek tucatjai alakultak meg,