Századok – 2004

Figyelő - Deák István: Hadviselők és ellenállók VI/1417

1422 FIGYELŐ — akinek római titkos rádióadásai jelentős mértékben lendítettek a Szövetségesek ügyén — el kellett rejtőznie, hogy az életét mentse. Amikor végül június 4-én az amerikaiak megérkeztek, örömmámorban úszó tömegek üdvözölték őket. Kétségtelen, hogy az éljenzők közül sokan korábban a Dúcét éltették hasonló lelkesedéssel. Kesselring tábornagyot, Kapplert és az Ardeatine-barlangokban elkövetett mészárlások néhány másik felelősét a háború után letartóztatták és vagy brit, vagy olasz bíróság elé állították. Kesselringet 1947-ben egy brit katonai bíróság békés polgárok meggyilkolására kiadott ismételt parancsai miatt halálra ítélte, de mivel Nyugaton sokan — köztük Winston Churchill is — ellenezték az ítéletet, azt életfogytiglani börtönbüntetésre változtatták azzal a feltétellel, hogy sohasem kerülhet szabadlábra; 1952-ben mégis kiszabadult. Kappler perére 1948-ban került sor, azt követően, hogy a Nyugat kezdett egységesen fellépni a szovjet bolsevizmussal szemben. Akkorra már sok olasz elfelejtette Róma Nyílt Varos-napjait, ahogyan azt Roberto Rossellini 1945-ben készült filmjében megörökítette. Rossellini megrázó filmjében egy hithű pap és egy ateista kommunista harcol együtt a náci és fasiszta pribékekkel, Anna Magnani pedig — a nép leányának a szerepében — támogatja a heroikus küzdelmet. 1948-ra azonban már sokak számára a kommunisták, s nem a németek jelentették az ellenséget. A Kappler perét lefolytató bíróság a vádlott nyolc napig tartó részletes vallomásából sokat megtudott arról, hogy mi történt azokban az 1944. márciusi napokban. Mivel a halálbüntetést korábban eltörölték Olaszországban, Kapplert életfogytiglani börtönre ítélték úgy, hogy sohasem lehet szabadlábra helyezni. A büntetést lényegében nem is a 330, hanem a további öt ember megöléséért kapta. Katz magyarázata szerint az öt extra túsz tévedésből került oda, de amikor a németek rájöttek a hibára, nem tehettek mást, mint hogy megszabadulnak attól az öt embertől is, akik mindent láttak. Kappler másik bűne — amely önmagában véve is a legsúlyosabb büntetést vonta volna maga után — a római politikai foglyokkal szemben alkalmazott kínzás volt. A sors iróniája, hogy a Via Rasellá-n megtámadott SS-egység tagjainak a többsége egy bozeni (Bolzano, Dél-Tirol) zászlóaljhoz tartozott, ami azt jelentette, hogy jóllehet nemzetiségüket és meggyőződésüket tekintve német-osztrákok voltak, mégis olyan területről jöttek, amely Olaszország része volt. Hasonlóképpen, az a Waffen-SS század, amely több mint 600 francia polgári lakost mészárolt le 1944 júniusában Oradourban, többnyire elzászi katonákból állt, azaz, olyanokból, akik korábban és a háborút követően francia állampolgárok voltak. Az ő 1953-as perükben az elzász-lotaringiai közvélemény nyomására gyakorlatilag felmentették ezeket „a francia férfiakat, akiket akaratuk ellenére kényszerítettek német szolgálatba". Nehéz megérteni, miért folyamodtak a németek tömeges kivégzéshez, főleg annak fényében, hogy utána a német főparancsnokság csak egy rövid közleményt adott ki. Akármi volt is a helyzet, az alatt a pár hét alatt, amíg az amerikai és a többi szövetséges csapat megérkezett, Rómában nem került sor komolyabb ellenállási tevékenységre. Azt is érdemes megjegyezni, hogy az egész tragédiát el lehetett volna kerülni, ha az amerikaiak gyorsabban törnek előre Róma irányába. 1944 januárjában, amikor a Szövetségesek partra szálltak Anziónál, alig harminc