Századok – 2004
Közlemények - Egresi Katalin: Viták a társadalompolitika elméletéről és gyakorlatáról a Bethlen-érában I/119
142 EGRESI KATALIN hogy minél fejlettebb egy állam szociálpolitikája, annál kisebb a szegényügy jelentősége. Helyesen működő szociálpolitikai szervezet és jól kiépített szociális biztosítás mellett a szegénygondozás teljesen háttérbe szorulhat. Olyan területről van tehát szó, amelynek a visszaszorítására, nem pedig az adminisztratív megoldására kell törekedni. A szegényügy legfontosabb okait a munkanélküliségben, a munkaképtelenségben és a létfenntartáshoz szükséges munkabér hiányában jelölte meg. Amennyiben a szociálpolitika ezen okokat meg tudja előzni, vagy jelentős mértékben csökkenti, úgy a szegényügy kérdése kiküszöbölhető. Mindehhez teljes körű, mindenkire kiterjedő szociális biztosításra — mely magában foglalja a betegség, a baleset, a munkanélküliség, az özvegység, az árvaság, és az öregség esetére szóló biztosítást —, a munkapiac megszervezésére, a termelés és fogyasztás racionalizálására és családvédelemre van szükség. Maga Liber Endre csupán részletkérdések taglalására vállalkozott. A legfontosabb feladatnak egy olyan népjóléti törvény elfogadását tartotta, amely minden, 16. életévét betöltő állampolgárnak biztosította volna a közsegélyre való jogosultságot, aki két éve valamely községben megszakítás nélkül állandóan lakik. Az 1886. évi XXII. tc. alapján a hatósági szegénygondozás alapja ugyanis a községi illetőség volt. Ez a törvény azonban idejét múlta, mivel a lakosság mobilizálódása, a nagy méretű városba áramlás miatt a községi illetékesség megállapítása alapvető nehézségekbe ütközött. Az előadói javaslat érdemi része pontosan megvilágította, hogy a szegénygondozás jellege az I. világháborút követően megváltozott. A háború után a szegényügy új területekkel bővült: „Az az idő, amikor a szegények ellátása csak felebaráti kötelesség volt és az itt-ott jelentkező nyomorgót a közelálló család, ilyen nem létében az egyház vette kizárólag gondozásba, megszűnt. Túl vagyunk azon az időn is, amidőn a szegényügy úgyszólván a koldusok és munkakerülők ellátásából állott. Ma a szegénység nemcsak egyéni, hanem társadalmi, gazdasági baj, amelyet minden rendelkezésre álló eszközzel megelőzni, és ha ez már nem lehetséges, következményeit enyhíteni kell."43 Liber a szegényügy körébe sorolta a háborút követő gazdasági helyzet károsultjait, illetve a hadiözvegyek, a hadiárvák és a hadirokkantak körét. Az előadó szélesebb körű hatósági fellépést és ügyintézést sürgetett, alsó-, közép- és felsőfokú népjóléti hatóság felállításával. Alsó fokon járási hivatalok — amely vidéken egy-egy községet, a fővárosban egy-egy kerületet ölelnének fel —, középfokon törvényhatósági hivatalok, felsőfokon pedig maga a népjóléti minisztérium látná el a szegénygondozás feladatkörét. A hivatalok mellé alsó és középfokon ún. népjóléti bizottságokat szervezne, amelyek egy terület népjóléti munkájának összehangoló szervei lehetnének. A bizottságok az állami és társadalmi összefogás közvetítő elemeiként funkcionálhatnának, így pl. egy társadalmi egyesület munkáját össze tudnák hangolni az állami célokkal. Végül a bizottságok mellé a törvényes rendelkezések végrehajtására és ellenőrzésére állami felügyelők kirendeléséről gondoskodna. Liber javaslatával a felszólalók zöme nem értett egyet. Az előadó ötletét sokan csak „fölösleges hivatalszaporításnak" nevezték. Horvát István miniszteri tanácsos hozzászólásában a társadalmi összefogásra helyezte a hangsúlyt. Az ál-43 Uo. 91.
