Századok – 2004
Közlemények - Simon Attila: Legionárius telepítések Dél-Szlovákiában a két háború közötti időszakban VI/1361
LÉGIONÁRIUS TELEPÍTÉSEK DÉL-SZLOVÁKIÁBAN A KÉT HÁBORÚ KÖZÖTT 1363 A földbirtokreform első lépéseként a Csehszlovákia első napjaiban ideiglenes törvényhozói és egyben végrehajtói szerepet betöltő Csehszlovák Nemzeti Bizottság már 1918. november 9-én bejelentette a nagybirtokok zárolását, amely intézkedés a földbirtokok nemkívánatos tulajdonosváltását volt hivatott megakadályozni. A csehszlovák földbirtokreform alaptörvényének az 1919. április 16-án elfogadott lefoglalási törvény számít. Ennek értelmében lefoglalás alá került minden 150 hektár fölötti szántóbirtok, illetve 250 hektár fölötti vegyes jellegű (szántó, legelő, erdő) birtok.6 A lefoglalás nem jelentett azonnali elidegenítést, csupán annak lehetőségét. A lefoglalt birtok az Állami Földhivatal (ÁFH) általi átvételig az eredeti tulajdonos kezelésében maradt, akinek a birtokkal kapcsolatos tulajdonjogai korlátozások alá kerültek. A tulajdonosok a lefoglalt birtokból 150 (250) ha-t területet visszaigényelhettek, a többiért pedig meglehetősen alacsony kárpótlás járt nekik. A kolonizációra is jelentős kihatással volt az 1919/330. sz. törvény, amely a földreformot végrehajtó Állami Földhivatal létrehozásáról és jogköréről rendelkezett. A törvény a kormánynak alárendelt hivatalt szinte korlátlan jogkörrel ruházta fel, hiszen az ÁFH vezényelte le a teljes foldbirtokreformot: kijelölte ki a lefoglalásra kerülő birtokot, felmentést adott a lefoglalás alól, kijelölte az űj tulajdonosok személyét stb. A Földhivatal ellenőrzése egy a parlament által 3 évre választott 12 tagú felügyelőbizottság kezébe került.7 Ezt a bizottságot, azonban sohasem választották újjá, s tagjai a Földhivatal 1935-ös megszűnéséig gyakorolták feladatukat. Az ÁFH szerepét a kolonizáció folyamatában leginkább az növelte meg, hogy vezetői a telepítési célok megfogalmazói és erőteljes szorgalmazói közé tartoztak, miközben szinte ellenőrizhetetlen tevékenységüket teljes mértékben a földbirtokreform nemzeti célkitűzéseinek rendelték alá. A kolonizáció szempontjából a legfontosabbnak a 81/1920-es ún. kiutalási törvény bizonyult, amely a kiutalások formáját és az igényjogosultak kategóriáit határozta meg. A törvény rendelkezése szerint a földet elsősorban „kisbirtokosok, zsellérek, kisiparosok, mezőgazdasági- és erdőmunkások, földnélküli nincstelenek, különösképpen a csehszlovák fegyveres erők tagjai vagy azok leszármazottai, akik a hazáért veszítették életüket a háborúban..." kapták.8 A törvény elsősorban a magántulajdonba való kiutalást támogatta, de az ÁFH döntése alapján lehetővé tette a bérletbe való kiutalást is. A törvény a kiutalás sajátos formájaként az önellátó és oszthatatlan parasztgazdaságok létrehozását nevezte meg, amelynek nagysága a föld minőségétől függően 6 és 15 ha között mozoghatott.9 Az így kialakított parasztgazdaságok ugyan az új tulajdonosok birtokába kerültek, akik azonban tulajdonjogukban korlátozva voltak, csupán az ÁFH engedélyével tudták eladni, örökíteni birtokukat. A kolonizáció során kiutalt birtokok kivétel nélkül a törvénynek ez alá a rendelkezése alá tartoztak. A kiutalási tör-6 Sbírka zákonu a narízení státu Ceskoslovenského. Praha, 1919. 289-290. 7 A 12 tagú testületben, amelyben kizárólag csehek és szlovákok kaptak helyet, a szlovák klubot 3 személy, Ferdinand Juriga, Ivan Dérer és Milan Hodza képviselte. A bizottság működésének 17 éve alatt 182 alkalommal ült össze, ebből több mint 100 alkalommal az első 6 évben. Vö. Záverecná správa správního vyboru Státního pozemkového úradu. Pozemková reforma, 1935. 3. sz. 8 Sbírka ι íkonu a narízení státu Ceskoslovenského. Praha, 1920. 135. 9 Uo. 138.
