Századok – 2004
Tanulmányok - Pálffy Géza: Koronázási lakomák a 15–17. századi Magyarországon. Az önálló magyar királyi udvar asztali ceremóniarendjének kora újkori továbbéléséről és és a politikai elit hatalmi reprezentációjáról V/1005
PÁLFFY GÉZA 1063 Az utolsó magyar koronázási ebéd résztvevői és szemtanúi tehát már a 18. század közepén bécsi hatásra végbemenő lakoma-formalizálódásban is ősi magyar szokást láttak. Ennek ismeretében nem csodálkozhatunk azon, hogy annak többi fontos részét, az ülésrendet, az asztal körüli szolgálatot és a ceremónia más elemeit is régi magyar hagyománynak tekintették. A 17. század végére megszilárdult asztali rendtartás szokásai nekik — érthetően — igen régi tradíciónak számítottak, még ha ezekből ténylegesen szinte „csak" az asztal körül szolgáló magyar főméltóságok és az étekfogók tevékenysége volt — elsősorban a magyar tanácsosok 1561-1563. évi nevezetes javaslatainak, majd a magyar rendek kitartásának hála — a késő középkorból továbbörökített elem. A középkori önálló magyar királyi udvar asztali ceremóniarendje mellett — mint láthattuk — a koronázási lakomák szertartására a mindenkori magyar politikai elitben lezajló változások is rányomták bélyegüket: a 17. században például mindenekelőtt a világi és az egyházi elit két legfőbb képviselője, a nádor és az esztergomi érsek között lezajló hatásköri és hatalmi reprezentációs konfliktus, valamint a politikai-rendi nemzet nagyobb részét alkotó köznemesség bástyájának tekinthető alsótábla megerősödése. A 15. századból átörökített, majd a következő kétszáz esztendőben fokozatosan módosult ceremóniarend a nemzeti identitás keresésének 19. század végi évtizedeiben azonban teljesen új, az egykori valóságtól ugyan meglehetősen távol álló, de a kor történelemszemléletének és nemzeti emlékezetének megfelelő értelmet nyert. A két utolsó szimbolikus koronázási ebéd ugyanis ténylegesen annyira volt ősi magyar hagyomány, mint amennyire az 1916. évi lakomán Esterházy herceg díszrfiagyaija Hunyadi Mátyás király mentéje. A díszebédek ülésrendjének és ceremóniájának számottevő része már magán hordozta azokat, a bécsi udvarból, az általa közvetített burgundiai eredetű, szigorúbb szertartásrendből és a spanyol etikettből, sőt, német földről érkező hatásokat, amelyek azzal az alapvető folyamattal jártak együtt, amelynek következtében 1526 után a Magyar Királyság a Habsburg Birodalom részévé vált. Nevezetesen az új közép-európai monarchiának olyan meghatározó tagjává, amely — mint azt 1563 májusában Miksa főherceg, az első, Pozsonyban koronázott magyar király apjának, I. Ferdinándnak megfogalmazta — „Császári Felségtek más országaival szemben kétségtelenül némi elsőbbségnek örvend".28 3 Ezek a szavak szemléletesen mutatkoztak meg a Magyar Királyság legfontosabb kora újkori reprezentációs eseménye, a magyar király- és királynékoronázások, valamint azok utolsó világi eleme, a koronázási lakomák ceremóniarendjében is. A politikai-hatalmi reprezentációban ugyanis a Magyar Királyság egykori nagysága, középkori előkelő európai szerepe és súlya, valamint régi hagyományai legalább annyira fontosak voltak, mint a birodalom keleti határainak védelme és a császárváros ellátása érdekében a különböző államigazgatási területeken Magyarország szuverenitását is érintő komoly centralizációs törekvések. A kettő egyáltalán nem zárta ki egymást; a kompromisszum e téren is létrejött Bécs és a magyar rendek között. 283 „Constat enim regnum Hungáriáé prae caeteris Maiestatis Vestrae Caesarae regnis quadam praeeminentia gaudere." MOE IV 394.: 2. jegyzet.
